A szőke alkimista és az irigy homonculus

Tizenkettedik fejezet

 Ed kétségbeesetten rohant az erdőben, kerülgette a fákat, miközben csak arra tudott gondolni, hogy mi lehet Envyvel. Vajon az ezredes és a többiek már odaértek a kastélyhoz? És ha igen, mi történhet ott most? Bizonyára Envyt keresik, és ha megtalálják, meg fogják ölni. A fiatal alkimista fejében egymást kergették a borzalmasabbnál borzalmasabb rémképek szeretett homonculusa sorsát illetően. Voltak sejtései, hogy Mustang mit fog művelni Envyvel, ha megtalálja, de igazából Hohenheim aggasztotta jobban. A homonculusokat is meg lehetett ölni, mindössze egy transzmutációs kör kellett hozzá, valamint valami, ami hozzájuk tartozott még emberi életükben. És a szőke biztos volt benne, hogy annál az alaknál van valami, egy hajtincs, vagy akár egy körömdarab, ami Envyé volt valaha, és amelynek segítségével végezhet vele. Ed pedig nem is kételkedett benne, hogy ez lenne Hohenheim szándéka, hiszen nyíltan megmondta, hogy Envyt el kell pusztítani, mert veszélyes.

– Ha az a rohadék akár egy ujjal is hozzáér, esküszöm, elevenen fogom megnyúzni! – sziszegte dühösen a fiú, miközben egyre közeledett a kastélyhoz.
Elhaladt amellett a fa mellett, amelyet előző éjszaka kidöntött, hogy megmentse annak a párnak az életét. El sem hitte, hogy alig huszonnégy óra telt el azóta, mikor megígérte Envynek, hogy örökre vele marad a kastélyban. De nem lassított, nem állt meg, csak rohant tovább, ahogy erejéből telt, miközben a szíve vadul vert a mellkasában, egyrészt a megerőltető tempótól, másrészt a félelemtől, hogy mire odaér, a másik esetleg már nem lesz életben.
Sosem hitt semmiféle istenben, hiszen alkimistaként igen materialista volt, de most azért imádkozott az összes földöntúli hatalomhoz, hogy el ne késsen, és Envy legyen még életben, meg tudja menteni őt.

~*~

Envy érezte, hogy valakik jönne, hallania sem kellett, mert az idegei pattanásig feszültek, tarkóján égnek meredtek az apró hajszálak. Megérezte a hatalmas erejű alkímiát, nem sokkal azután, hogy az illető belépett az erdőbe, és tudta, hogy az egyetlen, aki ekkora erővel rendelkezik. Bár nem volt biztos benne, hogy harcolni akar-e. Ed már nem volt itt, nem volt értelme, hogy megvédje magát, ám egy homonculusban elég erős az életösztön. Ezt is Hohenheim mondta neki, amikor Envy többször megsérült a kiképzés során. Hogy Mestere miért akarta megtanítani harcolni, jó kérdés, erre a homonculus sosem kapott választ, de volt, hogy majdnem belehalt a gyakorlásba. Hohenheim azt magyarázta, hogy az életösztön az emberekben igen erős, és mivel a homonculusok valaha maguk is emberek voltak, így ez a részük megmaradt. Envy sokszor töprengett el azon, vajon léteznek-e mások is a fajtájából, de ha igen, akkor sem volt esélye találkozni velük. Most pedig, úgy tűnt itt a vég, hiszen aki létrehozta őt, azért jön vissza, hogy elpusztítsa. Envy nem táplált hiú reményeket, csak arra volt kíváncsi, hogy pont most, miért ennyi idő után? Hiszen megátkozta őt, nem léphet ki az erdőből, nem okoz már gondot a világnak, amelyet nem is ismert, és már sosem fog megismerni. 

Most pedig, hogy ő közeledett, Envy nem tudta eldönteni, hogy harcoljon-e ellene, vagy sem. Meg akarta ölni Hohenheimet, szét akart tépni apró darabokra, felhasítani a torkát és nézni, ahogy lassan elvérzik. De az, aki túlél négyszáz évet, nem egyszerű halandó és nem lehet olyan könnyen végezni vele. Ezzel még Envy is tisztában volt. Szívesen maradt volna ott, ahol van, Ed szobájában az ágyon a párnát ölelve, de az ösztönei közbeszóltak. Lassan lerakta a párnát, felállt, majd gondosan megigazította a kissé összegyűrt takarót. Maga sem tudta miért, de azt szerette volna, ha a szőke, apró méretű alkimista ágya rendezett marad, akármi történjen is. Majd fogta magát, és kilépett a szobából, az ajtót óvatosan becsukva maga mögött, mintha a szoba lakója még ott lenne, és éppen az igazak álmát aludná. Envy beharapta az alsó ajkát, és visszafojtott egy kitörni készülő görcsös nyögést, majd vett egy mély levegőt és két kezét ökölbe szorította. Szája mosolyra húzódott, lila színű szemei valami különös fényben égtek, amikor elindult a toronyba vezető lépcső. Ha már vendége érkezik, úgy illendő, hogy a megfelelő módon fogadja.
– Gyere csak, Hohenheim! – suttogta vészjóslóan, miközben felfelé lépdelt a lépcsőn. – Gyere csak!