A szőke alkimista és az irigy homonculus

Tizenegyedik fejezet

Ed magába mélyedve üldögélt a fogadó egyik asztalánál, és csak bámult maga elé. Még az elé tett kancsó sörhöz sem nyúlt, pedig azt nem vetette meg néhanapján. Ám most ahhoz sem volt kedve. Nem akart semmit, csak egyedül maradni, vagy még inkább visszamenni a kastélyba. Ám sajnos egyikhez sem volt szerencséje. Mély letargiában leledzett, mint akkor, Al halála után. De ez mégis más volt. Ugyan most is olyasvalakit veszített el, aki fontos volt neki, még ha az illető nem is halt meg, ám az Envy iránti érzései egyáltalán nem hasonlítottak ahhoz, amit a fivére iránt érzett. Még ő maga sem tudta igazán megnevezni, de amit a homonculus iránt érzett több volt barátságnál, vagy egyszerű vonzalomnál. Valami szívből jövő dolog volt, amiről Ed sejtette, hogy micsoda, de még félt bevallani saját magának is. De hát már nem mehet vissza, ő is tudta, hiába ígérte meg Envynek. Tudta, hogy a másik sem veszi komolyan, mégis, vágyott rá, hogy újra a falak között legyen. Vágyott arra a gyönyörű, ametisztszínű szempárra, arra a gúnyos hangra, a beszólásokra, a cseppet sem hízelgő becenevekre, a bájos arcra és arra az érintésre, amelyre csak Envy képes. Vágyott az illatára, arra a semmivel össze nem téveszthető aromára, amely fűszeres volt, vadító, de ugyanakkor benne volt az egész erdő és volt benne valami furcsa, semmivel össze nem téveszthető. Valami, amiről nem tudta volna megmondani, milyen illat. Most pedig ott ült Vato Falman altiszt és Kain Fuery törzsőrmester között, akik aggodalmas tekintetek vetettek hol rá, hol egymásra. Ed gyűlölte ezt. Gyűlölte, ha sajnálják, ha segíteni akarnak neki, holott ő nem kért belőle. Arra gondolt, milyen egyszerű lenne felállni, itt hagyni mindent és visszatérni a kastélyba Envyhez akkor is, ha a homonculus a legjobb esetben is újra kizárná, vagy akár megölné. Envy és Al nélkül az élet úgysem ért már semmit Edward Elric számára. Próbált nem sírni, próbált erős maradni, mert nem akarta, hogy a két katona, Mustang egységének tagjai megpróbálják megvigasztalni. Nem akart vigasztalást. Sírni akart, de nem előttük.

– Az ezredesnek már itt kéne lennie, nem? – hallotta meg hirtelen Fuery hangját, mire felemelte a fejét. Tudta, hogy Mustang idejön, Fueryék beszámoltak róla, de egészen eddig Ed azt hitte, hogy csak álom. Egy rémálom, ahogy ez az egész, ő pedig fel akart ébredni.

– Szerintem hamarosan megérkeznek – vélte Falman, majd hirtelen egy igen ismerős autó hangját hallották meg. – Azt hiszem, pont most érkeztek. Kimegyek és...

De mielőtt az altiszt egyáltalán felállhatott volna, hogy megnézze, tényleg az ezredes-e az, a fogadó ajtaja kinyílt, és Roy Mustang teljes életnagyságban belépett rajta. Ed csak tompán érzékelte felettese megjelenését, a mögötte belépő Riza Hawkeye főhadnagyot, valamint Winry Rockbellt, aki könnyes szemekkel sietett felé, és megölelte. Hallotta, hogy a lány mond valamit, de nem értette a szavakat. Sejtette, hogy a szokásos dolgokat vágja a fejéhez arról, hogy milyen ostoba és felelőtlen volt már megint, ő pedig most kénytelen volt igazat adni neki. Aztán belépett egy negyedik alak is, és amikor Ed megpillantotta a szőke, hosszú hajú férfit, a letargiáját mintha elfújták volna. Arca eltorzult, lefejtette magáról Winryt, majd ökölbe szorított kézzel pattant fel és iramodott a belépő felé.

– TE ÁTKOZOTT! – üvöltötte, majd olyan jobbegyenest vitt be Hohenheimnek, hogy a középkorú férfi kirepült az ajtón, és az utca közepén ért földet. Még fel sem tápászkodhatott, amikor Ed már ott állt fölötte paprikapiros arccal, gyűlölettől izzó tekintettel, egész testében remegve a dühtől. – HOGY VOLT KÉPED IDEJÖNNI?! MIT KERESEL ITT, TE ÁTKOZOTT?! – üvöltötte Ed, és újabb ütésre készült. Ám valaki visszarántotta, ő pedig kapálózni kezdett, ahogy a lábai felemelkedtek a földtől. Megérezte Roy Mustang szorítását. – Eresszen el! Eresszen el, hadd öljem meg!