A szőke alkimista és az irigy homonculus

Kilencedik fejezet

Ednek fogalma sem volt, hogy sikerült visszaérniük a kastélyba. Arra sem emlékezett, mennyi idő telt el azóta, hogy az erdőben megmentette azokat az embereket. Hirtelen arra eszmélt, hogy Envy ott kuporog a hatalmas nappaliban egy gyönyörűen faragott, mélyzöld, puha kárpittal bevont kanapén, maga köré csavart, krémszínű pléddel, miközben ő, Ed mellette ül és tanácstalanul mered az egyébként folyton gúnyos, hol vidám, hol vérszomjas homonculusra. Envy az erdőben először meg akarta ölni, aztán letargiába süllyedt, végül gúnyolódott vele, most meg itt ül magába roskadva, mintha a világ minden gondja az ő vállát nyomná. A fiatal, szőke alkimista nem értette a dolgot, mivel Envy kiismerhetetlen volt, a hangulata pedig gyorsabba változott, mint az időjárás. Nem akart szólni, nem akarta megzavarni a homonculust, aki szemmel láthatóan teljesen a saját gondolataiba fordult, szinte ügyet sem vetett a mellette ülő, gondterhelt arcú fiúra. Legalábbis Ed így gondolta, ám a valóság egyáltalán nem volt ilyen egyszerű.

Envy nagyon is tisztában volt Ed jelenlétével, és valahogy furcsán jólesett neki a fiú közelsége. Ez pedig meglepte, de egyszersmind meg is rémisztette, mégsem tett semmit, hogy elriassza, vagy elűzze a fiatal alkimistát. Pedig azelőtt mindent megtett, hogy az emberek minél jobban féljenek tőle, ha valaki megpróbált a közelébe férkőzni, elűzte, vagy megölte. Nem volt szüksége senkire, legalábbis azt hitte, pedig az elvileg nem is létező lelke mélyén mindennél jobban vágyott valakire, aki mellette van. Hiszen ő volt Envy, az irigy homonculus, aki mindig arra vágyott, amit nem kaphatott meg, ami másoknak volt; család, törődés, szeretet. Amióta csak Ed megérkezett, Envy élete a feje tetejére állt, az eddig békés, magányos élete nem létezett többé. A fiatal, szőke alkimista alapjaiban változtatott meg mindent, pusztán azzal, hogy itt volt. Envy pedig akarta ezt, vágyott rá, kellett neki a másik jelenléte, egyszerűen szüksége volt rá. De mégsem merte szavakba önteni a gondolatait, mintha félt volna attól, hogy a másik visszautasítja. Így csak csendben, mozdulatlanul ült és bámult maga elé, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Hiszen mit is mondhatott volna a fiatal alkimistának? Nem tudta, hogy Ed szándékai őszinték-e, hogy valóban betartja-e a szavát, hogy vele marad-e. Envy akarta ezt, de nem merte megkérdezni, hogy a szőke csak ott, a pillanat hevében ígérte-e meg neki azokat a dolgokat, vagy komolyan is gondolta. A homonculus, akit annak idején csúnyán elárultak és magára hagytak, már félt bízni bárkiben is.

– Envy – hallotta meg hirtelen Ed hangját, mire egy pillanatra ledermedt. A hang olyan kedves volt, lágy, amilyet régen nem hallott. – Jól vagy?

– Persze – suttogta a homonculus, de nem mozdult ülő helyzetéből, csak szorosabban maga köré tekerte a plédet. Ám ezzel csak az ellenkezőjét mutatta annak, amit mondott. – Miért, mit gondoltál? Hogy egy ilyen kis apróság már letör, Mitugrászkám?

Ed normál esetben már régen leüvöltötte volna Envy fejét, amiért megint a méretével piszkálja, de a homonculus hangjában ezúttal nyoma sem volt a szokásos irritáló gúnynak. Mintha csak a szokás kedvéért használná a már megszokott gúnynevet az apró termetű alkimistára. Ezt Ed is megérezte, ezért nem teremtette le a másikat, amiért az újfent gúnyolódni mert vele. Megérezte, hogy Envy szavaiban inkább fásultság, reményvesztettség és félelem van, amit nem akart kimutatni. Mintha kétségbeesetten óvni akarta volna magát attól, hogy bárki sebezhetőnek lássa. Edet pedig fejbe vágta a felismerés, hogy a homonculus mennyire hasonlít rá. Hiszen ő sem akarta sosem kimutatni, ha szomorú volt, ha fájt valamije, inkább elrejtette az érzéseit mindenki elől, mert nem akarta, hogy bárki aggódjon miatta. Amikor elvesztette Alt, akkor is olyan gyorsan próbált vidám lenni, ahogy tudott, még akkor is, ha belül majdnem megszakadt a szíve a veszteségtől. És csak sejtette, hogy Envyvel is valami borzalmas, valami rettentően fájdalmas dolog történt, ami miatt senkit sem enged be a szívébe, hanem inkább eltaszítja azt, aki közel akar kerülni hozzá. És bár nem tudta, hogy függhet ez össze Hohenheimmel, azzal a rohadékkal, aki nem átallotta Ed és Al apjának nevezni magát, de ha Envy ismerte őt, tudni akarta, milyen kapcsolat van köztük. Már éppen rákérdezett volna, amikor Envy hirtelen felé fordult, ő pedig egyszeriben megnémult azoknak a gyönyörű, lila színű szempárnak a látványától. Szinte elveszett abban a tekintetben, és érezte, hogy kezd melege lenni. Csak az térítette vissza a valóságba, hogy meghallotta Envy hangját.