Katyvaszok

Villamos

Kissé melankólikusabb, nem is igazán novella, inkább százszavas

Zakatoló, sárga villamos a szívem. Tudod, az a régi fajta, amelyik fűszagú olajat pumpál szét az ereimben és minden pillanatban szétesni próbál. Néha leváltja egy rozoga pótlóbusz, mely sűrű, fekete kipufogófüsttel tömi meg a tüdőm, s ködösíti el az agyam, de végül mindig visszatér a villamos is, mely szikrázik az esőben és újra és újra meg újra ugyan azt az útvonalat járja, miközben próbál nem kisiklani, és visz téged ide-oda, de nem teljesen a célodhoz.

Hordoz, de te átszállsz, mert nem oda visz, ahova menni akarsz, ez csak a kezdet, az első lépés, hogy utána egy másik, egy újabb, szebb, légkondicionált jármű vigyen tovább. És az agyam ezt megérti. Bár néha nagy a füst, és nem érzékel rendesen, de felfogja, mégis a villamos megremeg, szétesni látszik, de megy tovább, egy kicsit még rozogábban, egy kicsit még hangosabb zakatolással és több fűszagú olajjal, de megy, és küzd azért a kurva klímáért.

Mert letérne ő a kijelölt útvonalról, valójában másra se vágyik. Elvinne ő máshova, ha tudna, elmenne magától is, egyedül, hogy aztán naposabb helyeken, izomlázas reggelekkel ébredjen, füstös délutánokkal járjon és élettel teli estékkel aludjon.

De aztán látja, hogy téged el kell vinni A-ból B-be, így lemond minderről, és a kába agy még tiltakozik, de aztán mégis ott van érted, minden reggel; elvisz, visszahoz, majd megint el és szikrázik az esőben, amíg nem lesz több felszálló.