Katyvaszok

Pistike

Komolytalanabb, totál agymenés

– Idefigyelj, Dobrovitz, ha még egyszer azt mered mondani, hogy BKV, én esküszöm, hogy megöllek!

– Bé...

– Ne csináld! – Wágner felemelkedik a székéből, míg Dobrovitz gúnyos mosollyal ül a helyén.

– Fiúk, nyugi! – szól közbe unott hangon Pánczél, aki éppen a fogát tisztítja, de a szemei botrányra éhesen lesik a két férfi mozdulatait.

– Ká... - folytatja Dobrovitz.

– Úgy van, mondd csak ki, te kis szarházi, tudom én, hogy szeretnél egy jó kis verést! – Wágner már az asztalt üti, a szakálla alatt lassan vörösről bíborra vált az arca.

– Vé – fejezi be Dobrovitz. A kis szobában egy pillanatra megfagy a levegő, és mindenki (pontosabban a jelenlévő négy ember közül három) figyeli, ahogy Wágner arca másodpercről másodpercre lilul.

Dobrovitz elégedett vigyorral figyeli az eseményeket, Pánczél ásít, a harmadik – akinek senki nem tudja a nevét, mert még új – pedig csillogó szemekkel várja, hogy mi történik. A pillanat véget ér, Wágner ordítva felugrik az asztalra, Dobrovitz kicsit megijed, és a székéből felállva hátrál pár lépést, majd Wágner megáll, halántékán több ér is kidagad, pár másodperc múlva már a szeme is fennakad, teste rázkódik kicsit, végül pedig összeesik, és nem mozdul.

– Mi a franc történt? – kérdezi hatalmasra nőtt pupillákkal Dobrovitz, és nézi, ahogy a rozoga asztal próbálja tartani a teljes súllyal ránehezedő, izmos férfitestet. – Meghalt?

– Gőzöm sincs – mondja Pánczél, és izgatottságában lenyalja a vörös rúzst a szájáról. A harmadik, aki jóval fiatalabb a szobában mindenkinél, összevont szemöldökkel nézi, ahogy a nő odanyúl Wágner nyakához. – Ez tényleg meghalt – közli vigyorogva Pánczél, fogai között lóg a fogselyem.

– Basszameg! – Dobrovicz a fejéhez kap, amúgy is zilált, szőke haját még jobban összekuszálja és érzi, ahogy a tarkója izzadni kezd. Ettől csak még zaklatottabb lesz.

– Kinyírtad a főnök tesóját – mondja Pánczél, és élvezettel ízlelgeti a szavakat.

– Dehogy nyírtam ki, kinyiffant magától.

– Ezt magyarázd a főnöknek!

– De hát te is láttad, hogy nem én voltam! – fordul Dobrovitz a harmadik felé, aki még mindig ráncolja a szemöldökét.

– Hát, tulajdonképpen...

– Na, ugye! – kiált fel Pánczél, Dobrovitznak meg már annyira izzad a tarkója, hogy egy cinke kényelmesen zuhanyozhatna benne.

– Akkor segítsetek elrejteni a testet – kéri a férfi, és hangja kissé megremeg.

– Miért tennénk olyat? – így Pánczél.

Mert ennyi erővel ti is megölhettétek volna.

– A mi szavunk áll a tiéddel szemben. Ha mindketten azt mondjuk, hogy te voltál, akkor minket békén fog hagyni. – Pánczél szívesen folytatná még a mondandóját, de ekkor észreveszi a jobb felső, hetes és nyolcas metszőfoga között himbálózó mentolos selymet, és gyorsan kiszedi azt onnan.

– Először is – kezdi Dobrovitz még mindig izzadó tarkóval, de a hangja már biztosabb. – Én már négy éve dolgozok itt, míg te – mutat Pánczélra – csak kettő, te meg... – Most a harmadikra néz. – Rólad nem tudok semmit, ki a franc vagy?

– Én... – dadogja a fiú, de Pánczél újra közbevág.

– Nem mindegy? Nem tudsz bizonyítani semmit!

– Ide figyelj, te pszichopata ribanc, ahelyett, hogy itt jártatod a szádat, inkább segíthetnél felemelni ezt az állatot – mutat Dobrovitz ordítva Wágner élettelen testére.

– Minek neveztél, te kis... - Pánczél megakad, ugyanis az asztal megadja magát, és összeesik, Wágner pedig arccal a padlóra zuhan. A szobában egy kis időre megint csönd lesz, mindenki csak nézi a törmelékeket. Meg persze Wágnert.

– Fizetek fejenként harmincat, ha segítetek – nyögi Dobrovitz. A tarkója soha nem látott vízmennyiséget enged ki magából, és szörnyű szomjúság kínozza.

A fiú elfogadja az ajánlatot, Pánczél negyvenet kér, majd kiegyeznek harmincötben, és nagy nehezen lecipelik Wágner súlyos testét a panel előtt parkoló Skoda csomagtartójába. A sötétben senki nem látja őket, vagy ha igen, azt hiszik, hogy három fiatal támogatja le a lépcsőn részeg barátjukat, pont, mint Erzsi néni az ötödikről, akivel a liftben találkoztak, nagyokat mosolyog otthon, hogy „fiatalság bolondság".

Dobrovitzék elindulnak Csepel felé, Pánczél az anyósülésen babrál a rádióval, a harmadik pedig hátul bámul ki az ablakon. Egyszer csak megszólal a zene, Dobrovitz Pánczéllal ordibál, hogy váltson csatornát, mire Pánczél meg ordítva énekli, hogy „Majd, ha a Duna vize visszajött a Fekete tengerből", a hátul ülő fiú meg egyszerre ordibál Pánczéllal és Dobrovitz-cal, hogy fogják be. Ez befejeződik, amikor Dobrovitz majdnem nekimegy egy samsungos kamionnak, és meghallják, hogy hátul valaki dübörög.

Az első lehetőségnél lekanyarodnak a Dunapartra, a fák között leparkolják a kocsit, majd az egész társaság kimegy a csomagtartóhoz, de Dobrovitz előtte még feszültséglevezetésként kilővi a rádiót. A pisztoly még mindig ott van a kezében, jobbján az izgatott Pánczéllal, balján meg a megszeppent fiúval állnak, és hallgatják, a dörömbölést, amit Wágner artikulálatlan üvöltése kísér.

– Most mit csinálunk vele? – teszi fel hirtelen a mindegyiküket foglalkoztató kérdést a fiú.

– Nincs más lehetőség, meg kell ölnünk – feleli a szokásosnál kissé magasabb hangon Pánczél.

– Miért kéne megölnünk? – kérdezi Dobrovitz, pedig már az ő fejében is megfordult a gondolat.

– Mert, ha elmondja a bátyjának, hogy bezártuk egy csomagtartóba, akkor mindhármunkat kinyírják. – Pánczél a szemét forgatja, számára a helyzet teljesen egyértelmű. – De nehogy lelődd, meg kell fojtani!

– Te beteg vagy – néz rá a nőre szörnyülködve Dobrovitz, de érti a logikáját, ezért kis idő után rábólint a dologra.

A csomagtartót kinyitják, amiből kiugrik az ordítozó Wágner, de nem érzi jól magát, szédül és hányingere van, így a másik három könnyedén leteperi őt, és addig szorítanak egy zacskót az arcára, amíg a férfi tagjai élettelenül hullanak a földre. Ezután az egyik fához kikötött csónakban beeveznek kicsit oda, ahol már mélyebb a folyó, és ott bedobják Wágnert a vízbe. A test nagy csobbanással érkezik, és egy áramlat rögtön felkapja. Pánczél keresztet vet, közben mosolyog, majd mind visszamennek a Skodához.

– Kéne vennem tejet – tűnődik Pánczél és merengve tekint a közeli Tesco felé. Dobrovitz úgy dönt, hogy nem foglalkozik vele, inkább most, hogy a tarkója már teljesen száraz, odafordul a harmadikhoz.

– Egyébként, mi a neved?

– Pista vagyok – válaszol a fiú.

– Hát – kezdi Dobrovicz kis félmosollyal a szája sarkában, és megveregeti a fiú hátát. –, üdv nálunk, Pistike!

Kٔ.