A Riválisok /BEFEJEZETT/

18. Fejezet

*Lilla szemszöge*

Ez vajon csak egy álom? Mi most, tényleg....együtt vagyunk..? Máté és én? Máté...és én? Nem tudom elhinni. Tényleg szeret engem...ezt még fel kell dolgoznom.

Kézen fogva sétáltunk a sötét utcákon, mikor végre a házunkhoz értünk. Megszorítottam Máté kezét. A szívem a torkomban dobogott...anyuék vajon nagyon mérgesek lesznek? És a többiek? Ezt most eléggé elrontottam... Mátéra néztem, aki csak mosolyogva nézett.

-Készen állsz?

-Hát hogyne-válaszoltam mosolyogva, majd benyitottam.

Minden szempár ránk szegeződött. Anna kapcsolt elsőként, és odarohant hozzánk, majd a nyakamba ugrott. Könnyes szemmel öleltem magamhoz. 

-Lilla...úgy hiányoztál...-mondta sírva. Szorosabban öleltem magamhoz, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. 

-Ti is nekem...ne haragudj-mondtam szomorúan. 

-Dehogy haragszom, te hülye-mondta nevetve. Percekig csak álltunk, egymást ölelve, majd elengedtem. Odamentem anyuékhoz.

-Anya...apa...-mondtam mosolyogva. Azonnal megöleltek.-Sajnálom, hogy megijesztettelek titeket...soha többé nem fordul elő-mondtam, és már én is sírtam. 

-Semmi baj-mondta anyu, és szorosabban öleltük egymást.

-Megható-szólalt meg Dávid, ezzel tönkretéve a pillanatot. Nevetve húzódtam el anyuéktól, megtöröltem a szemem, majd Ádámot és Dávidot is megöleltem. Dávid először meglepetten nézett rám, de végül ő is megölelt. 

-Merre jártál?-kérdezte Anna kíváncsian.

-Fogalmam sincs-vallottam be, majd mindannyian elnevettük magunkat.-Máté talán tudja, végül is ő talált meg.

-A város szélén találtam rá, egy elhagyatott kunyhóban-mondta.-Először nem tudtam felébreszteni, de fél óra múlva magától ébredt fel.

-És...?-vigyorgott Anna. 

-És megálltunk...őőő...beszélgetni-köhintettem elpirulva. Mindenki kíváncsian nézett ránk, Máté pedig inkább a falat vizsgálta.

-Húúúha. Biztos, hogy nem sakkozni álltatok meg?-kérdezte Anna vigyorogva. (egy kis Bexi-sorozat utalás.. :D)

-Idióta-vágtam rá. Éreztem, hogy egyre vörösebb vagyok, Annáék pedig csak nevettek.

-Na jól van, beszélgessetek, mi apáddal elmegyünk aludni, ugyanis már éjfél is elmúlt, ha feltűnt valakinek-mosolygott anyu.-Reggel nem akarok nyafogást az iskola miatt, ugyan úgy menned kell, mint mindig-mondta anyu ellentmondást nem tűrő hangon.

-Tudom, tudom-mondtam.

-Ez a többiekre is vonatkozik-mondta anyu.-Jó éjt.

-Jó éjszakát-mondtuk egyszerre, majd anyuék eltűntek az emeleten.

-Szóval, mit is beszéltetek meg..?-kérdezte Dávid vigyorogva.

-Őőőő...ezt-azt...például, hogy milyen szép az ég, meg hogy milyen alakjuk van a felhőknek..-mondta Máté. Kikerekedett szemmel néztem rá, majd a kezem a homlokomra csaptam.-Mi van?-nézett rám értetlenül.

-Mert a sötétben aztán marha sokat láttunk az égből és a felhőkből, amikből ma egy sem volt-válaszoltam unottan, Annáéknak pedig már a könnyük folyt a nevetéstől.

-Most komolyan, Máté...azok a felhők talán még a maradék eszedet is eltakarják ott bent?-kopogtatta meg a homlokát Dávid. Erre megint nevetni kezdtünk.