Arkangyalok Akadémiája /2017©️/

EPILÓGUS

Megöltem tíz ártatlant és mindenhol vér van. Egy kocsmában vagyok. A székek elhajítva, az asztalok felborítva. Még jó, hogy a bárpultnál csak a székek dőltek el, a többi még egy helyben maradt.
Égett szagot érzek. Belobban az egész bejárat. A nyakamhoz szorítanak egy kést, majd elvágják. A hideg vörös vérem lassan folyik szét rajtam, ami meg elfröccsent annak a nyomát látom. Érezni már nem érzek semmit – eddig sem éreztem. Hideg lettem, kívül s belül.
Szerettem a reggeleket - amikor nem kell arra riadnod, hogy szól az órád -, de azokat nem mikor hajnali egykor zihálva ébredsz fel egy véres álomból. Mintha igaz lett volna! A nyakamat fogom, érzem kicsit megizzadtam. Szívem hevesen lüktet, csak nem kiszakad. Felültem. Kristian keze lecsúszott rólam így felébredt.
- Mi a baj? – teszi az egyik kezét az arcomra, a másikkal támaszkodik.
- Csak egy álom, de nem volt érdekes. Aludjunk vissza.
- Ha nem lenne érdekes nem keltél volna fel – köhög egyet, hangja mindjárt ép lesz.
- Rémálmom volt – suttogok, mintha bárki meghallaná -, megöltek.
- Fejemet mellkasához húzta, eldöntött mindkettőnket így az eredeti pozíciót felvettük, mikor elaludtunk.
- Itt vagyok. Ilyenkor nem történhet semmi – mondja és egy lágy csókot ad a homlokomra. – Aludjál, nyugodtan – mondja és becsukom a szemem.


- Dakota, ne időzzünk, menünk kéne – simogatja hajamat egy mélyhangú fiú mellettem.
- Hova kell menni? – motyogom a mellkasához a kérdést.
- Először az Akadémiához, aztán vissza az intézményhez – megfordultam, a nap csodásan sütött. Végre lesz jó idő!
- Hozattam be neked ruhát, csak mert késésben vagyunk.
- Ilyenkor... mindegy is – álltam fel az ágyból és a székhez mentem. Fekete csipkés ruha. Eszméletlen. Mire visszanéztem az ágyhoz senki nem volt a szobában. – Kristian a fürdőben vagy? – kérdezem, de semmi válasz. Végül bementem, majd megláttam egy csomó sminket, így elkezdtem a reggeli rutinom. Igaz az alapozó kicsit eltért a bőröm színétől, de a többi „kellékkel" meg voltam elégedve, hiszen azok jól mutattak. Fekete csillámos a szemhéjam. Nem mostanában festettem így ki magam, végül húztam egy enyhe cicafarkat. A számat vörös rúzzsal kentem ki, bár sokan szóltak meg, de nekem ez igen is tetszik! A hajamat ujjaimmal végig fésültem így a göndörségből enyhe hullám lett.
A szobában kötöttem ki, a tükör előtt öltöttem magamra a fekete ruhámat. Kicsit tüll volt az alja, elegáns felső része végig csipkézett, ujjatlan. A cipzárral meggyült a bajom, ám amikor Kristian bejött és letette mellém a fekete magas sarkúm segített rajtam.
- Fantasztikusan nézel ki – jött mögém.
- Köszönöm – néztem a földet zavaromban.
- Az a cipő épp való a mostani ruhádhoz – mondta, majd az ágyra ülve fel húztam magamnak. Pár centivel magasabb lettem, de a magasságát nem értem el így sem. Felé fordultam, nyakkendője lógott fehér ingje előtt, még nem kötötte be.
- Szabad? – kérdeztem.
- Csak tessék – egy helyben maradt, és megvárta, míg végzek a kendővel. – Ez a blézered, tessék – adta a kezembe az ismét sokszínű – fekete színű – ruhadarabot.
- Minek a mai kiöltözés? – nyitotta ki előttem az ajtót.
- Mondtam már, jönnek hozzánk a tagok.
- Ennyire pompázatos? Minek kell az Akadémiára menni? – kérdezem.
- Meg kell beszélnem pár dolgot Reachelel, ha nem gond. Így úgy gondoltam – szeltük át az utolsó lépcsőt és kiértünk az egyre melegebb időjárásra -, hogy elviszlek téged is.
- Igaz, legalább nem maradok itt egyedül – behuppantam az autóba majd a másik oldalon csatlakozott a fiatal sofőröm.
- Bocsánat, mikorra is várjuk a vendégeket? – kérdezem meg.
- Délután jönnek, van időnk társalogni – ahogy rá néztem az órámra, tényleg volt még időnk. Végre jól aludtam, egy kellemes hangra keltem fel, amit mindennap élveznék. Nem tudom mi is van köztünk Kristiannal, de meg kéne beszélnünk. Igaz, nem szeretnék előbb kezdeményezni ezzel a kérdéssel, végül csak feltesz valamit.
Az Akadémiánál zordabb volt a hangulat. Lehangoló, hogy a diákok járkálnak, fel s alá miközben kint folyik az élet. Meglepődtem a tegnapi dolog miatt. Egyrészt a vámpír kalandunk is megrázott aztán a véres álmom. Jó egy ilyen ember mellett tudni az életemet, mint Kristian.
- Megkeresem Rechelt – szólt elém és felment a lépcsőn. Az osztályteremből kilépő Achillest vettem figyelembe, aki közeledett felém.
- Tegéd lehet látni? – ölelt meg.
- Szia szöszi – kócolom össze a haját, amitől kiakadt.
- Ne már! Az előbb csináltam meg.
- Nem úgy nézett ki – nevettem rajta.
- Mesélj már! Hol voltál ennyi ideig? – kérdezte. – Nyaralás vagy ilyesmi? – kezdte ismét a faggatolózást, ami jó eset volt, hiszen senki nem tudta meg, hogy mikbe is keveredtünk bele. – Nyugi, hiszen tudod, hogy tudtam miken is mentetek át. Csak a végét nem.
- Ugye most nem azt akarod mondani, meséljem el?
- Nem, nem.
- Jó volt a nyaralás Hawaii-n.
- Ez nem az a történet drágám – simított végig az arcomon.
- Sajnos tudom... - hanyatlott el a hangom. – Michaellel tartja Sofie a kapcsolatot?
- Ez a kérdés, hogy jött fel? – kérdezi, miközben felnevet.
- Miért most mi az?
- Testvérek persze, hogy beszélnek. Minden szünetben együtt vagyunk, együtt órán ésatöbbi'.
- Jó igaz, hülye kérdés volt – vakarom meg a homlokom. – Elkísérnél Edwardhoz? – mosolygok.
- Aha, viszont ha az edzőterembe van, akkor oda te mész be – kacag.
- Rendben – a szokásos barnafalas teremhez érünk, végig megyünk a fiús folyósón és bekopogunk a hírhedt hármas szobába. Az ágyon fekszik Edward így gyorsan rávetem magam, aminek nagyon is örül. Igaz a mai nap folyamán még találkozni fogunk.
- De gyönyörű vagy húgom – forgat körbe.
- Köszönöm. Te pedig az izmos kocka hasadra – csapok rá egyet – vehetnél fel valamit. – Nyúl oda egy trikóhoz.
- Most ne mond, hogy nem néz ki jól a bátyád?!
- De, nagyon is jól nézel ki – kacsintok. Szexi bátyus.
- Mikorra kell ma menni? – kérdezi.
- Megkérdezem majd Kristiant. Még én sem tudom, délután lesz a party.
- Még jó, hogy mondod. Mi van Kristian és köztetek? – ne csak ezt a kérdést ne!
- Ömm... Nem tudom – vakarom meg a tarkómat. Végül is a bátyámnak nem hazudok.
Ám végül beszélgetésünket Kristian zavarja meg.
- Elnézést. Dakotát elvinném – mondja Edwardnak miután kezet fogtak.
- Természetesen, csak vigyázz rá.
- Ezt fogadom! – mondja, majd szó szerint kitol az ajtón.
- Megbeszélted ezt a FONTOS ügyet Reachellel? – a fontos szót kiemeltem, hisz' eddig nem voltak oly' fényesek.
- Most ezt miért így mondod?
- Akkor, várj. Megbeszélted Reachellel amit kellett? Ez így jobb, nem?
- Nem tudom most mi a baj, de igen megbeszéltem vele, amit kellett – baj nem volt, csak bántott, hogy nem mondta el miről is van szó. Pedig mindig elmond mindent. Kiérünk a tavaszi levegőbe, a blézeremet magam előtt összefogva ülök be az autóba. Bekötöm magam, és várok, míg elindulunk. Egész úton rázott a hideg, lábaim és kezem is tiszta libabőr volt. Az ablakon kinézve néztem a butikokat és ritkán a zöld mezőt. Melleim előtt keresztbe tett kezem már szinte odaragadtak a testemhez. Mozdulatlanul ültem.
- Fázol? – tette bal kezét a combomra.
- Kicsit – válaszolok halkan. Ő bekapcsolja a fűtést, amitől egyre jobban érzem magam.
- Lepihenhetsz, ha szeretnél, mielőtt jönnek a többiek.
- Nem hinném, hogy szeretnék egy pihenőt. Inkább, ha lehet, segítek valamiben – a kezemet ráteszem az övére. Rám nézett, és elmosolyodott. Imádom ezt a mosolyt.
- És ha én lepihenek, akkor se jössz? – kérdezi. Mi ez a huncutság?
- Majd még megfontolom – telefoncsörgés zavarta meg ezt a beszélgetést. Felvette a telefont.
- Igen? – szólt bele. – Persze, már úton vagyunk – válaszol. – Nem hinném, elvitetem valakivel. Ő is jön, hogy ne – ez a mondat furcsa volt számomra. – Dakota... Igen – ez valami vicc? – Szia.
Mindig is utáltam megkérdezni, hogy kivel beszéltél és mit mondott. Sőt! Most még közöm sincs hozzá, de benne volt a nevem. Legalább is, ha jól értettem.
- Apám hívott – áldottam az eget, hogy nem kellett megkérdenem.
- Tényleg? – kérdeztem. – És mit mondott?
- Hogy megyünk-e, bár még van időnk, és ha szeretnénk, akkor menjünk el valahova, vagy menjünk haza. Válassz.
- Még is mit? – nézek rá.
- Mit akarsz csinálni? Menni valamerre vagy haza menni?
- Fáradt vagy? – kérdezem. – Nézzünk meg egy filmet.



- Ha bealszok az azért lesz, mert este nem jól aludtam.
- Ehhez képest, reggel elég jól elaludtál – nevet ki. Felmászok az ágy tetejéig, majd a mackónadrágomba és egy kinyújtott pólóba befekszek az ágyba. Kristian beállítja az ő nagy kedvencét a Képletet. Állítólag ő oda van ezért a filmért, mert a kedvenc színésze játszik benne. Elmondása szerint igaz van sokkal jobb is ennél – de még is ezt választotta.
A függönyökét elhúzta, így sötétben kezdtük el nézni a nagy képernyőt. Mellkasára teszem a fejem és koncentrálok a filmre.
Egy iskolában játszódik félig a történet – legalább is az elején. Egy időkapszulába zárják a gyerekek rajzait a jövőre nézve, melyet egy avatóünnepségen rendeznek meg. Egy kislány viszont a papírjára véletlenszerű számokat ír – melyet később elmondása szerint láthatatlan emberek suttognak neki.
Innen képszünetet kaptam, mivel a fáradtság elnyomott.


A hajamat simogatva ébredtem fel.
- Aludhattál volna még. Van még fél óránk – mondja a mellettem fekvő.
- Fél órám van, hogy elkészüljek? Pattantam fel.
- Igen – mondja és felkel ő is az ágyból, ahogy én is.
- Szerinted mit húzzak fel? – kérdezem.
- Bármit, csak gyönyörű legyél – mondja és kiviharzik a szobából. Mindig is megszokhattam volna, hogy ő már csak ilyen.
A fürdőben öltözködtem, így már a sminkemet is meg tudtam csinálni, hogy minél előbb kész legyek és ne vacakoljak annyit. Felvettem egy bordó egybe ruhát, ami combközépig ér. Hátulja X alakban fut végig, mell alatt kövekkel van kidíszítve. Hozzáhasonló magas sarkút is találtam így belebújtam. A hajamat leengedve hagyom, és a fülem feletti hajtincsekből veszek párat, amit egy hajdísszel fogok össze. Szememet kihúzom feketével, és kicsit bordósítok az összhatáson.
Kilépek a fürdőből és magammal szemben találom az ágyon ülve Kristiant. Fekete nadrág, fehér ing, aminek az ujja a könyökéig fel van tűrve és végül rá egy fekete mellény.
- Eszméletlen! – csendül fel rekedtes hangja. A tükörrel állok szembe, mögém jön és mikor az Akadémián álltunk ugyan így – eszembe jutott a régi emlék.
- Hoztam neked valamit – egy kis dobozkát vett elő a zsebéből.
- De nem... - nem engedte végig mondani inkább kinyitotta nekem és egy hosszú fülbevaló volt nyaklánccal. – Ez meseszép – döbbenek le.
- Segíthetek? – megfogta a nyakláncot, én felfogtam a hajam és felcsatolta. A fülbevalót két másodperc alatt a fülembe tettem. Szembe fordított magával. Államat felemelte és megcsókolt. Lassú volt, gyengéd, még is éreztem, hogy mindkettőnk akarja. Kezemmel körbe fontam a nyakát, ő beletúrt a hajamba. Szétváltunk. Megfordított, utolsó pillantást vetett rám a tükörben. Állát a vállamra tette.
- Szeretlek! – állította ki.
- Szeretlek – néztem rá a tükörben.
Kézen fogva sétáltunk le a lépcsőn ahol már-már hallani lehetett egy-két ember beszélgetését.
- Ezen a részen még nem is voltam – mondom.
- Ez a bálterem, amikor rendezvények vannak, különösebben, ha apám tartja, és az IRICS-hez méltó akkor itt szokott lenni – mondta. Ahogy leértünk egy O alakú tér fogadott aztán egy hosszabb szélesebb szoba ahol két hosszú asztal volt megterítve.
- Mire is lett ez a nagy cucc?
- Edmund beszédet mond, így biztos majd elmondja. Nézd, ott van a bátyád – mutat Edward felé, akihez mindjárt oda mentem és megöleltem.
- Hol hagytad a másik feled? – kérdezi.
- Ha engem keresnél – nyújtott kezet, majd kezet is fogtak Kristiannal.
- A többiek? – kérdezem.
- Reachel Sofienak segít üdítőt találni.... – beszédét Edmund zavarta meg.
- Jó estét! – krákogott bele a mikrofonba így fél hat körül. – Drága vendégeim, mint tudják ez elhangzott már múlt alkalommal is, tegnap egy nagyon jó hírt hallottunk. Mi céllal a vámpírokat kiűztük egyelőre, a városból, és magából a környezetből is. Ennek szerintem mindenki örül. Végül, de nem utolsó sorban, köszönthetjük a két bátor fiatalt, akik képesek voltak legyőzni a vámpírunkat; Kristiannak a fiamnak, és Dakotának, Lucifer lányának – mindenki tapsolni kezdett és sorra jöttek oda a Falka tagjai és az összes itt tartozódó nép. A végén már leülni kényszerültem, erre az utolsó személy látom meg előttem. Edward karját erősen szorítva ő is észreveszi, hogy nem más áll előttünk, mint Lucifer. Az apánk!
Fekete szmoking, fehér bőr, rikító kék szem, szőke hullámos hátra fésült, haj ami a megszokott a mostani divatban. Közelebb jött.
- Úgy látom a próbákat ki tudtad állni, képes vagy a barátnőddel együtt egy közös gondokkal teli életre. Akik az én ellenségeim, azok a tieitek is. Tudd hát meg. Reachel szülei régóta a barátink. Reachelt, viszont megbíztuk, hogy ha még nem is nehéz a feladat, de küzdjétek le. Igaz te viselted a legnagyobb terhet, és fájdalmat, de most már tudod. Gabriellel mi indulunk. Vigyázzatok magatokra! – egy búcsú, egy könnyes búcsú. Mindhármuknak rossz. – Szünetbe találkozunk, jövök értetek – a nyári szünetig még várhatunk, messze van. Ő pedig távol lesz.


Nem gondoltuk volna, hogy a saját apánk, ilyen kissé bizarr képletekkel áll fel. Fényképezzük le a vámpírokat, aztán nyomtassuk ki, a végén még a Tanácshoz is eljutunk. Nagy esély volt mindennek. Amióta az Akadémia tagja vagyok, ilyenekre nem számítottam, Pár hónapja jöttem csak ide, azóta pörgős az életem, bár még mindig jobb, mintha csak simán tanulni jöttem volna ide.
Hihetetlen volt, hogy az Apám, Lucifer ilyenekre gondolt. Végig gondolva ezt, nem kellett volna mindenkinek ennyit titkolóznia, hogy kik is voltak ezek.
A bálról visszatérve, elfogott az álmosság. Holnap megígérte Kristian visszavisz az Akadémiára, pár dologért, aztán ha szeretnék, bárhol maradhatok, most viszont az ágyban fekszem, Kristian rég csendesen szuszog mellettem, míg én könnyes szemekkel, a gondolataimmal játszok.

xXXx

Léna