Arkangyalok Akadémiája /2017©️/

4. FEJEZET

A teremből kisétálva Achilles állít meg. Hátra pillantok, Michael Sofiával beszél.
- Agymosást kapok? – forgatom meg szemeimet, mikor kikerül és elém áll.
- Hol voltatok? Látszik, hogy nem beteg Sofia.
- Kapott gyógyszert a nővértől, fent voltunk a szobába – mellem elé fogom kezem.
- Aha, aha – hihetetlenkedett.
- Voltál bent az igazgatónál, miért?
- Mi közöd hozzá? Miért faggatsz? – megfordultam és a könyvtár felé vettem az irányt. A szobák felé mentem.
Magam után az ajtó hatalmas csattanással zárult.
- Neked a józan eszed is elment? – kérdezte Reachel miközben a fürdőből jött ki.
- Mi a következő feladat? – álltam készen rá.
- A képek jók lettek, ki kéne nyomtatnotok, de Sofiával kell csinálnod, és holnap. Minden nap egy feladat.
- Fantasztikus! – dőlök el az ágyon. – Achilles honnan tudta, hogy voltam az igazgatóiba?
- Nem tudom, a lényeg, hogy senki ne tudjon meg semmit.
- Beszéltem az igazgatóval – mondtam tovább mondandómat.
- Mégis miről?
- Össze-vissza hadováltam neki, bevette. Könnyű volt.
- Ezt még elmesélheted, de azt már nem, hogy minek kellett bemenni a rejtet zugokba.
- Ezt, megjegyzem – ültem fel és a karjaimon támaszkodok.
- Holnap be kell jönnötök órára. Kicsit passzív, de meg kell küzdenetek a sok ott dolgozó emberkékkel a könyvtárban.
- Még vannak olyanok, akik lejárnak tanulni?
- Azon kívül vannak, akik ott dolgoznak – szívrohamot félre téve megjelent a szobába Sofia is.
- Miről maradtam le? – huppant mellém az ágyra.
- Semmiről. A lényeg annyi, hogy holnap kell kinyomtatni tanítás után a papírokat, és senkinek ne beszéljünk semmiről – Sofia egy szót sem szólt, szerettem ezért, hogy nem kell többször elmondani neki dolgokat, mert egyszer is megértette. Főleg ilyenkor.
- Le kéne mennem, edzeni – mondta Sofia.
- Én tegnap voltam, ma már le nem megyek. Különben is el ne menj, hiszen lázas voltál reggel.
- Visszatérve a feladatokhoz, ügyesek voltatok. Büszke vagyok rátok.
- És, ha kérdezhetem, ezek a papírok kinek, vagy kiknek kellenek?
- Semmit nem árulhatok el addig, míg minden kész nem lesz.
- Furcsa, de nem hittem volna, hogy ilyen csaj vagy – jelenti ki Sofia.
- Én sem – mondom. – Jó igaz, én ezt már mondtam, de akkor is.
- Na, jó... nem bírom. Lemegyek egy kicsit, titeket fent hagylak. Aztán ne csináljatok semmit – Sofia a ruhái közt turkált, és elővett pár sportos cuccot majd ezekkel sétált ki a szobából.
- Alig várom a holnapot! – morzsoltam össze tenyerem, és törökülésbe helyeztem magamat. Reachel az ágyán ül, én pedig vele szemben.
- Hidd el, én is. Kíváncsi leszek, hogyan végzitek a munkát. De nem lehetek ott veletek, hiszen így is elég feltűnő.
- És tudod már mi lesz a következő? Mármint az ez utáni feladat? – mutogattam.
- Egyenlőre nem, úgy néz ki, hogy most csak ennyi.
- Úgy érzetem, hogy mások is vannak, hogy nem csak ennyien. Hanem többen, és olyanok, akiket ismerek.
- Ezt most nem értem – rázta meg a fejét. – Azt hiszed, hogy csak ennyien vannak?
- Igen. Ez lehetetlen, hogy csak húsz, vagy tizenhét.
- Hidd, el nem vesznek fel huszonöt embernél többet, akiknek nincs az aktájukban semmi.
- Téged is felvettek akta nélkül.
- Állj! – tette fel mutatóujját. – Nekem van aktám, csak nincs tele írva. Nincs, megjelölve mi vagyok. Számkivetett. Tudod – nevetett fel.
- Ja – forgattam meg negatívan szemeimet. – Te most akkor boszorkány vagy – mondom.
- Mire akarsz utalni? – kérdezte.
- Mire nem? Viccet félre téve, tudsz varázsolni?
- Mágiának hívjuk – javított ki.
- Feltudod, ismerni, ha a közeledben, vagy melletted elhalad egy magadfajta?
- Ha az, úgy mond, törzsembe tartozik akkor azért, ha nem akkor meg azért. Minden külön van.
- Külön? Érdekes – mosolyogtam. – Szeretem az ilyen dolgokat.
- Akkor kérdezz – dőlt neki a háttámlának.
- Vannak rajtad kívül boszik itt? – feküdtem le én is az ágyra.
- Nem, még nem nagyon voltam ilyen közegbe. Majd reggelinél, vagy amikor összecsődül az egész iskola.
- És hogyan ismered fel, ha nem a te családodba vagy mindbe tartozik a személy?
- Minden népnek meg van a maga mágiája. Tehát ha az enyémhez tartozik, akkor az én mágiámmal érzem meg őt. Ő viszont engem nem, mert én le vagyok zárva.
- Le vagy zárva? – kezdem, úgy érezni sokkal többet tudok a boszikról, mint magamról.
- Igen. Szóval, ha más faj van, azt pedig az ő mágiájával érzem meg. De ő sem ismer engem fel.
A lezárás lényegében annyit jelent, hogy lezárhatod magad, ameddig akarod, és úgy tartod magad. A különleges képességem az, hogy akik le vannak, zárva érzem, hogy ők boszorkányok, és az agyadban tudok turkálni.
- Fúj, ez gusztustalan – undorodok el. – De jól hangzik!
- Nem olvasok elmében, de azt, amit gondolok, vagy ha éppen alszol, akkor irányíthatlak, hogy mit álmodj.
- Az más. Nekem tetszik. De remélem nem próbáltad ki velem – akadtam meg.
- Nem, de hogy. És nem is fogom – mentegetőzött.
- Hmm, kösz – mondtam.



Két órán át beszélgettem Reachel-el egészen fél hétig. A fajtájáról sok mindent megtudtam, és a családjáról is. Meg persze, hogy minek jött ide.
Nem kellett volna mást hinnem róla. Itt egy igazság, amíg nem ismersz valakit, addig ne mondj róla semmit. Reachel is több kérdést is feltett rólam, például, milyen egy Lucifer fattynak lenni; milyen vele élni; és tényleg olyan gonosz, mint amiket hallottunk róla. Persze rólam is tett fel kérdést, van-e szárnyam; milyen képességeim vannak.
Az esti lazulásból Sofia bontakoztatott ki.
- Holnapra meg lesz az izomláz? – ült fel Reachel.
- Nem tudom, az izzadságomból ítélve, biztos.
- Az remek! – mondom. – Majd hallgathatjuk, hogy mi bajod van – nevettem el magam.
- Lezuhanyozok – ment be a fürdőbe Sofie.
Mikor Sofia is készen lett, Reachelel is sorra kerültünk.
Meg mostam a hajamat, és a két lány szárította meg nagy loboncomat.
Reachel befeküdt az ágyába, ahogy mi is lekapcsoltuk a villanyt és elaludtunk.
A reggelünk nem volt másképpen, mint Reachel órája hangos csörömpölése. Sofiával ma reggel együtt végeztek el, miközben én még igazán aludtam.
- Ha nem akarsz, lekésni a reggeliről igazán elmehetnél már öltözni! – kiabált rám Sofia.
- Ti készen vagytok már? – húztam a párnámat fejemre. Mikor nem jött válasz felkeltem és az előttem lévő két lányra néztem, akik már díszben álltak.
- Tíz perced van, nem több. Tíz perc! Igyekezz! – mondta Reachel és a fürdő felé mutatott. – Menj a fürdőbe, keresek valami ruhát.
- Csak ne színeset! – válaszoltam vissza. A fürdőben a reggeli teendőimet elvégeztem. Ezek közé, fogmosás és szépítkezés tartozott.
Reachel közben hordta be a ruhákat.
- Ez egy fehérnemű – hozott be egy fekete fehérneműt.
- Köszi.
- Ez egy harisnya – dobta be a fekete harisnyát.
- Te szoknyát adsz rám? Le fogok fagyni – húztam magamra a harisnyát.
- Tessék, itt a ruha – adta oda a fekete ujjatlan mell alatt összekötött fekete ruhát.
- Segítesz be cipzárazni? – kérdeztem.
- Persze – jött be és segített.
- Hol van Sofie?
- Elment – mondta és egy magas sarkút tett a lábam elé.
- Elment, mi az, hogy elment?
- Hát tudod, elsétált, kiment.
- Jó, jó, oké. Na ne... - sokkoltam le mikor megláttam a cipőt. – Ezt az én ruha táram között találtad? – vettem a kezembe.
- Nem, az enyémből. És, fel fogod húzni.
- Az nem én vagyok, aki ilyenekbe jár.
- Nem baj, nem mehetsz sportcipőben. Na, húzd fel és húzzunk – duzzogva, de felhúztam a lábamra a cipőt, majd a kabátot, amit kaptam.
Mikor kiléptem Reachel leültetett az ágyra, és befonta szőke hullámos hajam. Felálltunk és ki sétáltunk a szobából.
- Várom már, hogy a könyvtárba érjünk.
- Én meg éhes vagyok, tehát azt várom – mondta Reachel.
- Ma te elmész edzeni?
- Ez meg, hogy jött ide? – kérdezte nevetve.
- Nem tudom – vihogtunk.
Az igazgatóit megkerülve elértünk a hatalmas ebédlőhöz. Reachelel nem az utolsók voltunk, akik fél nyolckor beálltak a sorba. A konyhás néni nagyon kedves, mi mindig többet vagy jobbat kapunk a többieknél. Ezen a héten olaszos reggeli, ebéd és vacsora van.
Valahogy mi mindig csak a reggelihez érünk el. Az asztalunkhoz mentünk, persze, hogy nem csak Sofie ült ott hanem a két fiú is. Achillesel ültem szembe, mellém pedig Reachel ült.
- Mizu csajok? – kérdezte felemelve mindkét szemöldökét Michael.
- Semmi – mondja Reachel, én meg megráztam a fejem és a tálamat néztem. Tükörtojás, mozzarella, egy vékony szelet sonka és paradicsomok meg az el maradhatatlan friss kifli. A kiflit és a tojást jó izüen megettem. A többit ott hagytam.
- Dakota, te ma nem csak, hogy felkellni, de enni sem akarsz? – kérdezte tőlem Reachel.
- Amint látod – mondtam.
- Akkor mi ezt megesszük – vette el előlem a tálcát vele együtt a tányért Achilles, majd Michaellel falatozni kezdtek.
- A legjobb részét hagyod ki – mondta két falat között Michael. Vállat vontam. Felálltam és elmentem a termünkhöz. Reachel koppanós cipőjét hallottam hátam mögött. Megfordultam, és vele mentem az osztályhoz.
- Mit fogunk ma csinálni.
- Jegyzetelni – mondta.
- Még is miről?
- A vámpírokról – mosolygott.
- Értem már miért kell itt lennem – mentem be a terembe.