Bite Your Tongue - あなたの舌をかみます (Naruto fanfiction, magyar)

12. fejezet

Siblings

Talán mondanom se kell, hogy Masaru nem viccelt. Másnap pakoltunk. Illetve... a többiek pakoltak. Masaru össze-vissza rohangált, sok sikert kívánt a két klánfőnek az esküvőhöz, szabadkozott, hogy nem tudnak maradni, Hisui a kajáért volt felelős, Banri a kötszerekért és a munícióért, engem meg egyszerűen elüldöztek. Riekihez. Nem volt rám a pakoláshoz különösebben szükség és Masaru úgy látta, jól elvagyok a fiúval, úgyhogy konkrétan kirugdosott a házból. Így hát mentem. Nem mondhatom, hogy nehezemre esett.

Rieki és családja ház majdnem a falu legszélén volt. Kicsi és régimódi kívül-belül, de rengeteg gyönyörű szobor volt odabent. Rieki édesanyja szobrász volt. Nagydarab, erőskezű asszony, kissé már őszes hajjal. A keze érdes és nagy volt és naphosszat fából faragott kisebb-nagyobb szobrokat. A tálakat, sőt az evőeszközöket is maga faragta. Az édesapa is jókora ember volt, izmos, magas, szögletes állú, szeme éles, szemöldöke sötét és vastag. Furcsa volt, hogy két ilyen nagydarab embernek olyan fia volt, mint Rieki. Inas, nyúlánk, de vékony, csaknem sovány fiúcska, elálló fülekkel, szép, kerek arccal. Még csak a hajszín sem egyezett.

- Örökbe fogadtak, még csecsemőkoromban. Az igazi szüleimről azt sem tudom, kicsodák. – magyarázta meg, mikor rákérdeztem. A gigantikus szakadék szélén ültünk, lábunkat lógáztuk, alattunk zubogott el a fenséges folyó. Benne a kék égen úszó hófehér bárányfelhők tükröződtek. Az idő langyos volt, és kellemes.

- És... - kezdtem, de nem tudtam, hogyan folytassam. Sokszor vágtam bele úgy egy mondatba, hogy fogalmam sem volt, hogy lehetne megfelelően megfogalmazni, olyan kontextusban, amivel nem bántom meg a beszélgetőpartnert. Segélykérően pillantottam felé. Rám se kellett néznie, hogy tudja, miért álltam meg. Jó emberismerő volt, és ezt a képességet a nevelőszüleitől tanulta el.

- Szeretem őket. Úgy, mintha a vérszerinti szüleim lennének és az igaziak cseppet se hiányoznak. Nem is vagyok kíváncsi különösebben, hogy nem tudom, ki volt anyám és apám. Ők a szüleim. Tisztelem bennük, hogy amint megérthettem, megosztották velem az igazat arról, hogy kik is ők. Amire tudtak, megtanítottak.

Finoman elmosolyodott. Elgondolkozva bámultam le vékony lábaira. Mezítláb volt, szandálja mellette pihent, a keze ügyében, de hátrébb a szakadéktól, nehogy leessen.

Rieki egészen más gyerek volt, mint amilyen én voltam. Sokkal felnőttesebb volt az én 13 éves énemnél. Felnőttesebb, érettebb, mint bármilyen gyerek, akit ennyire ismertem. A szülei azt mondták, nem a társai halála tette ezt vele. Azelőtt is hasonló volt. Most az változott, hogy sokkal csendesebb és látszólag nyugodtabb lett. Látszólag. Mikor először jártam a kis családnál, Rieki apja mesélte, hogy a fia hánykolódva, nyugtalanul aludt, alig néhány órát, egyfolytában felébredt és kijárt a konyhába egy pohár vízért.

Ezeken a vékony lábakon, hogy lehet megállni ebben a világban? Ezt a gyereket még a szél is elfújná...

Rieki okos, hidegvérű gyerek volt, de nem erős. Mégis amikor a csapatáról volt szó, harcolt. Úgy harcolt, mint még soha életében. Nem mondta nekem ezt senki, de nem kellett mondani. Olyan sebek voltak rajta, amelyeket csak kemény harcban lehet szerezni. A chakrája teljesen kimerült, és még mindig csak hálni járt belé. Nem volt nehéz megállapítani.

Nem mondtam a fiúnak, hogy az én csapatommal mi történt. Nem akartam úgy tűnni, mintha saját bajomat nagyobbnak akarnám feltüntetni az övénél. Nem tudtam neki semmit se tanácsolni. De megfogtam a felkarját és megszorítottam. Rám pillantott. Azzal az egyetlen ép szemével. Ajka egy összepréselt vonal volt, arcán hegek látszottak. Arcába belelógott kócos haja, amibe belekapott a szél.