Színjáték ( Shawn Mendes fanfic)

Nekem nem kell...

- Tekintve hogy az egész egy színjátéknak indult...

- Most viccelsz velem?

- Nem Shawn. Vagyis nem tudom. Csak azt akarom mondani, hogy nem akarlak elveszíteni, de ha egy nap úgy döntenél nem vagyok már neked elég akkor azt mondd el, jó. Nem az újságból akarom megtudni, hogy már nem szeretsz.

- Úgy teszek mintha ezt most meg sem hallottam volna. Nem vagy kevesebb, ugyanolyan értékes vagy mint ő. Miért nincs több önbizalmad?

- Nem tudom - hajtottam le fejem.

- Egyetlenem, nincs nálad gyönyörűbb nő, legalábbis az én szememben biztosan. Szeretlek mióta megláttalak, és bár nem úgy indult a kapcsolatunk mint egy átlagos párnak, az érzéseink valósak. Mi többre vágyhatnék mint hogy legyen egy gyönyörű, okos és édes barátnőm, aki együtt érző, és imádni való. Akinek imádom minden apró porcikáját, a tekintetét, mosolyát. A hangját, ahogy énekel, gitározik, zongorázik. Teljesen ugyanaz az érdeklődési körünk, olyan tehetséges vagy, nem ismerek senkit aki ilyen rövid idő alatt így megtanult volna zongorázni. Kicsim, te nagyon is sokoldalú vagy és ezért sem lenne szabad így beszélni magadról - mondta és közben magához ölelt - Történjen bármi is Cassie, én sosem hagylak magadra, rám bármikor számíthatsz - nem mondtam semmit csak bólintottam. Szerettem volna megszólalni de inkább csak szorosabban öleltem.

Egy pillanatra lehunytam a szemem. Kicsit jobban éreztem magam, hogy beszélhettünk erről a kérdésről még ha sokra nem is jutottunk vele. De most egy ideig nyugodtan fogok elaludni.

Miután Shawn elutazott és én is dolgoztam elég gyorsan teltek a napok. Délutánonként anyával voltam aki rengeteget segített tanulni. Ő napközben a válással foglalkozott, minél előbb elakart apától válni de az egyre csak húzta.

Az asztalomnál ülve és serényen gépelve vártam, hogy elteljen az a két óra ami még hátra volt a munka időmből. Már nagyon fáradt voltam, de nem akartam hamarabb elmenni. Kibírom.

- Szia Kicsim- állt meg anya az asztalom előtt.

- Szia, hát te? Hogy kerülsz ide?

- Gondoltam beugrom hozzád, a közelben volt dolgom, nincs kedved kávézni?

- Nem is tudom, ha most iszom egy kávét este nem tudok elaludni és ha nem alszom holnap olyan leszek mint akit kétszer megrágtak majd kiköptek. Nem bírok ébren maradni a főiskolán.

- Nyugodt napod volt?

- Igen, mondhatni, nagyrészt itt voltam az épületben.

- Akkor biztos nem jössz?

- Anyaa, szeretnék, de jobb ha nem iszok már kávét.

- Jól van jól van, értem én..- nevetett.

- Nahát, micsoda jókedv van itt - lépett az asztalomhoz Daniel, mire rávigyorogtam - Mi a mosoly tárgya hölgyeim?

- Daniel, anya, épp azért jött, hogy elhívjon kávézni de én nem akarok már kávét inni. Mond Daniel, te nem innál egy kávét?

- Veled kiscsillag?

- Nem te dinka, anyával. Én most mondtam, hogy nem akarok kávézni már. Viszont anya..ő ráér..

- Kislányom- szólt rám anya mire csak nevettem.

- Ugyan már, legyél kicsit lazább.

- Nos, én szívesen innék egy kávét egy ilyen szép hölgy társaságában - mondta Daniel mire én csak mosolyogtam. Láttam ahogy anya fejében járnak a kerekek. Tudom, hogy nehéz lehet neki arra gondolni, hogy tizennyolc év boldogtalanság után nyisson valami új felé ami tele van kérdéssel és bizonytalansággal. De megérdemli a boldogságot és talán Daniel lesz az aki mellett végül rálel a nyugalomra.