Obsession [Harry Styles HU maffia fanfiction]

13.

- Mit akarsz? - kérdeztem ezredjére az egyetlen kérdést, ami foglalkoztatott.
- Örülök, hogy megkérdezted, Rebecca - vigyorodott el.

Ráncoltam a homlokomat, a karjaimat keresztbe fontam magam előtt.
Tudtam, hogy ő robbantotta fel Harry postaládáját, de tudtam azt is, hogy legbelül ő is csak egy ember volt és éreznie kellett valamit.
Dühös volt Harryre. A bátyja elvette tőle azt, amiben felnőtt. Beteg boldogságának az egyetlen forrását fosztották meg tőle egy szempillantás alatt. A saját családja, emiatt pedig haragot érzett az egész világ ellen, ami egy mély érzelem. Ha képes erre, képes szeretetre, empátiára is. A kettőt vékony szál választja el egymástól.

Ő csak egy sértett lelkű, elcseszett családban felnőtt fiú. Pont, mint Harry.

- Csak beszélgetni jöttem - mondta, majd odasétált a szobalányhoz - De úgy érzem, hogy nem veszel elég komolyan.
A szarkazmus csak úgy áradt a hangjából.

- Kellene? - húztam fel a szemöldökömet.
Chapster felkacagott. Lenézett a nőre, majd visszavezette tekintetét rám.

- Jogosan kérdezed - vigyorodott el - Hiszen még nem ismersz, nem hibáztathatlak érte.
Arcárol letörölte mosolyát. A nőt felrántotta a földről, aki némán zokogott.

- Nem veszel komolyan? - kérdezte Chapster.
A homlokomat ráncoltam. Nem értettem, hogy mit akar.

- Jó - rántotta meg a vállát - Ez lesz a szerelmed sorsa is.

A nőt az ablaknak lökte, ami kitört, ő pedig kizuhant rajta. Óriási sikoly hagyta el az ajkait, majd nagy puffanással földet ért. Nem sikoltozott többé.

Az ablakhoz rohantam és kinéztem rajta. A nő a járdán feküdt holtan. Teste teljesen ki volt csavarodva, minden csontja összemorzsolódott a zuhanás hatására. Egyre csak növekvő vértócsa áztatta a ruháit, mely fejéből szivárgott eszeveszett gyorsasággal.

A kezemet a szám elé tettem, a szemeimbe könnyek futottak.

Nem fogtam fel a veszélyt, ami szinte már-már ténylegesen fojtogatott. Nem éreztem a fenyegetettséget, amit fel kellett volna fognom, hogy megakadályozhassam azt, aminek sohasem szabadott volna megtörténnie. De már késő volt. A nő elhunyt, ártatlanul, miatta. Miattam.

- Nem szeretem, ha nem vesznek elég komolyan - biggyesztette le ajkait.
Hihetetlenül szarkasztikus volt. Hihetetlenül szívtelen volt.

A megbánás legapróbb jelét sem mutatta. Nem látszott rajta, hogy meghatotta volna őt az imént történt gyilkosság. Arca rezzenéstelen maradt, szemei üresen csillogtak. Már rég kihalt belőle az a bizonyos szeretet és empátia, amiben eddig hittem. Az, ami miatt nem éreztem a kockázatot.

Hátat fordítottam és a kilincset kerestem hisztérikus állapotban. Kitéptem az ajtót és futni kezdtem a folyosón. Minél távolabb tőle, a szituációtól. Ez volt az, amire sohasem számítottam.
- Tényleg hagyod futni?
- Azt hiszed hagynám elfutni, ha nem úgy akarnám?
A szívem a torkomban dobogott. Rohantam, ahogy csak bírtam. A telefonomat a kezembe vettem és Harry-t tárcsáztam. Mert ők is pontosan úgy akarták, hogy ezt tegyem.