Fehér nyakkendő

35. Gyűlölet

Az pedig már csak a hab volt a tortán, hogy így egyúttal Innocentiát is megleckéztetheti.

Két legyet ütök egy csapásra... még ha közben áldozatokat is kell hoznom. De talán nem egész életemben ezt tettem emiatt a megátalkodott miatt?

Dolores pedig minden porcikájával hitt abban, hogy neki van igaza és teljesen jogos az, amit tenni készül. Már semmi és senki sem tudta volna őt a hitében megingatni, még az az aprócska bűntudat sem, ami a mellkasát feszítette.

Elég volt ebből. Egyszer és mindenkorra. Végre Christianon a sor, hogy szenvedjen.

xxx

Michhez nem lehetett hozzászólni. Az ikrek kocsijában ültek a bátyjával együtt, úton a Nyugati felé, és ő már percek óta nem bírt megszólalni. Teljesen magába zárkózott. Deston ugyan folyamatosan próbálkozott életet lehelni belé, de mindhiába. Amit megtudott és amire rájött, egyszerűen letaglózta és teljesen kikészítette lelkileg. Pedig még csak nem is volt érintett a témában, semmi köze nem volt hozzá, de mégis úgy fájt neki, mint semmi más.

Miért nem mondtad el soha? Miért hordoztad egyedül ezt a terhet?

Sírni akart ismét, mint egy szánalmas kölyök. Az utóbbi napokban annyi kegyetlenséggel szembesült, annyi durvasággal és erőszakkal nézett szembe, de ez több volt minden eddiginél. Fogalma sem volt már, hogy ezután miként gondoljon a történtekre. Miként gondoljon Calebre... vagy arra, amit tett. És tenni fog. Minden teljesen átértékelődött és megváltozott egy pillanat alatt.

Milyen ostoba és naiv voltam.

– Mich – szólalt meg a bátyja ismét, most már igazán aggódva. – Szedd össze magad! Most nem szabad elgyengülnöd, érted? Szükség van arra, hogy itt légy lelkiekben és gondolkozz. Te vagy itt az egyetlen, aki igazán ismeri és megértheti a gondolkodását. – Deston közelebb hajolt hozzá, mire végre sikerült magára vonnia Mich figyelmét. – Hallod, amit mondok, öcskös?

Michnek felgyorsult a szívverése, ahogy felfogta testvére mondandóját. Mert igaz volt. Ő volt talán az egyetlen ember, aki igazán ismerte Calebet. De mire elég ez a férfinál? Senki nem volt képes őt meghatni, senki nem volt képes őt leállítani. Még az sem volt elég, hogy négy évig barátok voltak. Az sem volt elég, hogy négy éven át megbízott benne, hogy megosztotta vele minden érzését, hogy szívből törődött vele. Még az a csók sem volt elég, ami valami többet ígért és amibe még Mich most is idióta módon kapaszkodott...

Nem. Nem adhatom fel. Meg kell utoljára próbálnom!

– Nem tudnánk gyorsabban menni? – kiáltott fel váratlanul, mire az előtte ülő Oswald összerezzent. De talán nem csak ő, hanem mindnyájan a kocsiban.

– Már így is túl gyorsan megyünk, Mich – válaszolta a srác, és valóban elképesztő sebességgel száguldottak a Keleti kacskaringós utcáin. Persze mindnyájan tudták, hogy így is szörnyen lemaradhattak Raintől vagy Gareth-től, aki időközben lehagyta őket a transzporterével. Deston barátja ugyanis vállalta a feladatot, hogy az ordinarius fiú nyomába ered, de az egész társaságban ő volt a legmegbízhatatlanabb és Mich nem lepődött volna meg, ha a srác végül egész máshol kötött volna ki.
El kellett volna kérnem tőle a transzportert. Nem is értem, hogy mit szenvedek itt egy kocsiban. Ha nem érünk oda időben...
Mich magában fortyogott, miközben Deston mosolyogva megbökte a vállát.

– Na mi van, végre magadhoz tértél a depiből? – kérdezte viccelődve, mert a fiú egyszerűen mindent így reagált le. Mich nem tudott haragudni rá, ismerte már jól a bátyját. Tudta, hogy nem rossz szándékból teszi ezt, mindössze csak próbálja oldani a feszültséget. Ettől függetlenül most legszívesebben behúzott volna neki egyet.