Fehér nyakkendő

44. Igazság

Caleb alig bírta leplezni az undorát, ahogy a férfi türkizkék szemeit bámulta. A keserű emlékek felkavarták a gyomrát és hirtelen fullasztónak érezte a Sieger kastély maradványai között szállingózó törmelékport. Legszívesebben ismét csak elrohant volna, mint tizennégy évvel ezelőtt, maga mögött hagyva az egész világot és a fájó, pusztító érzéseket. A lábai azonban most egy tapodtat sem mozdultak. Nem. Most nem fogok meghátrálni ettől a szeméttől.

Christian nem szólalt meg, de ostoba arca megfeszült és Caleb tudta, hogy ő is arra a régi nyári délelőttre gondol, amikor minden megváltozott.

– Te világosítottál fel arról, apa, hogy ki is vagyok valójában – kezdett bele ismét, a beálló csendbe, minden szónak nyomatékot adva. – Félig perfectus, félig ordinarius, valójában mégis csak egy nefas korcs. Talán nem rémlik? – Caleb érezte, hogy egy negédes, kellemetlen mosoly húzódik az arcára. Kelletlenül ingatta meg a fejét.
– Kissé ironikus az egész. Azt hiszem, hogy ha akkor nem küldtél volna el a faszba, akkor most nem lennék itt. Valószínűleg én is valami alkoholista, Felejtés-függő faszkalappá váltam volna, aki egy sikátorban végezte volna túladagolva, névtelenül. – Caleb hűvösen felnevetett. – Lehet, hogy végső soron igazatok van és hálásnak kellene lennem, hogy helyette csak egy szörnyeteget kreáltatok belőlem!

Caleb hidegen mosolygott az apjára, de a mellkasa fájón megfeszült. Ha nem küldött volna el a picsába, akkor talán... talán Rainnel ma egész más lenne a kapcsolatunk. A gondolatot azonban gyorsan félresöpörte, nem akart most erre gondolni, főleg, hogy a háttérből magán érezte Michel tekintetét. Nem bírt egyszerűen a fiú szemeibe nézni, mert félt, hogy a perfectus fiú kiolvassa minden fájó, szánalmas érzését a tekintetéből.
Helyette csak az előtte álló Christiant bámulta, akinek az arca egy egyre fájdalmasabb grimaszba húzódott. Olyan elkeseredetten bámult rá, hogy Caleb legszívesebben behúzott volna neki egy hatalmasat.

– Caleb, én... – kezdett bele a férfi nagyot nyelve, majd elakadt. Talán realizálta, hogy ismét kimondta a nevet, amit ő adott anno neki az ocsmány jelentésével együtt, de aztán hirtelen megváltozott az arckifejezése és haragosan összehúzta a szemöldökét.
– El sem tudod képzelni, hogy min mentem keresztül azokban az időkben! – mondta indulatosan, ahogy lassan ökölbe szorult a keze. – Dolores borzalmasan tönkre tette az egész életem! Amiatt az aljas ribanc miatt mindenki elfordult tőlem, mindenki megvetett, aki csak fontos volt nekem. – Christian haragosan megcsóválta a fejét, türkiz szemei fájdalomtól csillogtak. – Még Lionell is hátat fordított nekem, a legjobb barátom...

A csend csak egy pillanatra telepedett rájuk, mert Mich szinte rögtön előlépett az árnyékból az apja nevének említésére. Az indulatát meg sem próbálta palástolni.

– Az apám soha nem hagyna cserben valakit ok nélkül, főleg, ha az a legjobb barátja! – kiáltotta közbe mérgesen, miközben megállt Caleb bal oldalán. – Magáról még csak soha nem is mesélt nekünk! Egy szóval sem! Nem gondolja, hogy ez felettébb furcsa, ha olyan rohadt nagy barátok voltak?

Mich haragosan fújtatott, de még így is sikerült megőriznie fellengzős perfectus modorát. Lenézően és számonkérőn bámulta a férfit, miközben olyan közel állt Calebhez, hogy a karjuk szinte összeért.

Christian arca egy furcsa grimaszba torzult, ami egyszerre tűnt meglepettnek, fájdalmasnak és dühösnek.

– Nem mesélt rólam? – kérdezte tágra nyílt szemekkel, és még Calebet is meglepte, hogy az apja szemében valamiféle őszinte érzelmet lát meg. Mintha ez tényleg fájt volna neki.
Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd mélyet sóhajtott.
– Végül is, nem csodálom. Nem igazán volt valami jó hírem, miért is mesélt volna a gyerekeinek? A Rendszernél én voltam a kiállhatatlan seggfej, aki megcsalta a feleségét és felcsinált egy nefas ribancot a Keletiben...