Fehér nyakkendő

8. Az esőben állni

Éles fény villant a távolban, melyhez pár másodpercen belül egy hatalmas dörrenés társult. Dwight egy pillanatra kinézett az ablakon, majd visszafordult asztalához.

Talán esik az eső. Nem volt benne biztos, hisz a város köré vont kupola megakadályozta a lehulló cseppeket. Dwight igazából azt sem tudta milyen az igazi eső. Persze mesterségesen megoldották az öntözést, de úgy, hogy az égből hulljon valami... Az alapvető probléma igazából az volt, hogy az eget sem látta még, csak a vastag üvegen keresztül.

Vajon milyen lehet az esőben állni? Milyen lehet egy vihar? A fiúnak néha eszébe jutottak ezek a kérdések. Amikor még kölyök volt, a dédapja – aki talán az egész családból a legtöbbet törődött vele – elmesélte neki, hogy az ő gyerekkorában még nem volt meg a kupola. A levegő még nem volt olyan szinten szennyezett, az éghajlat pedig nem volt olyan borzalmasan szeszélyes, mint a mostani időkben. Edrick dédnagypapa azzal viccelődött, hogy lehet azért nem nőtt tovább, mert tizenhét éves korában megépült a kupola és soha nem érte őt több eső.
Ez azonban már egy nagyon régi történet, a szeretett dédnagypapa elhunyt, amikor a fiú kilencéves lett.

Dwight sóhajtott, majd az órájára nézett. Fél hatot mutatott az elektronikus kijelző, és tudta, hogy hamarosan megérkeznek Rainék. Tényleg... Rain. Az angol tudása lagymatag volt, de annyit még épp tudott, hogy a név azt jelenti „eső". Vajon miért adták neki ezt a nevet a szülei?

Kit érdekel, nem ezzel kell foglalkoznom!, figyelmeztette magát gondolatban, majd visszafordult elkezdett munkájához. Épp egy kétszintes épület vetületét készítette, a kezében lévő pálcával serényen nyomkodott valamit a levegőben – vagyis az elektronikus kivetítőn. A ház részei sorban repültek a helyükre, minden tökéletesnek tűnt, Dwight pedig elégedetten nyomta meg az „Experientia" gombot. Most jött a tesztelés, és a fiú tudta, hogy az épület tökéletesen megfelel a kritériumoknak. Ekkor azonban meglepetés érte: az előtte kivetített épület második szintje összeomlott.

– A fenébe már! – kiáltott fel, majd újra nyomkodott valamit a pálcával, de most meg az alsó falak dőltek el. Na jó, nem érdekel. Kezével az egészet félretolta, majd kikapcsolta a modern gépet. Már két napja megállás nélkül tanult, rajzolt, tervezett. Kezdett elege lenni, de lehet az a tény is idegesítette, hogy mindjárt itt vannak.

– Uram, zavarhatom? – lépett be Vince, majd Dwight kelletlen bólintása után beljebb ment az ajtón. Egy pillanatra megállt Dwight előtt, majd megigazította nyakkendőjét. A fiú ugyanis már vagy egy órája díszruhában feszengett, mert Dolores kitalálta, hogy nagyon elegánsan ki kell öltözniük. Vince még a haját is hátrasimította, Dwight pedig úgy gondolta, hogy most már le sem tagadhatná, hogy a saját neméhez vonzódik, mert tökéletesen buzisan festett ebben a gúnyában.

– Ó, hagyjad már. Úgysem a ruhámat fogják nézni! – tolta el az inas kezét sóhajtva, majd felnézett az elnyúlt arcra. – Menj nyugodtan dolgodra, már tökéletes vagyok így is, köszönöm.

– Ez csak természetes, uram, ön mindig tökéletes – hajolt meg a szolga hízelegve, majd már távozni akart, amikor Dwight megragadta inge ujját.

– Várj egy picit... – sütötte le szemeit, Vince pedig meglepett szemekkel nézett rá.

– Igen, uram?

– Arról lenne szó, hogy... Szóval nem értem én ezt a vizsgálatot. Anya elintézte, hogy ne legyen felügyelet, ez rendben van, de... – Dwight nehezen beszélt, majd nagyot nyelt. – Szóval, ha kiderülne, hogy megint romlott az állapotom, akkor... mi történik?

Vince egy pillanatra hallgatott, habár arcán látszott, hogy csöppet sem lepte meg a kérdés. Emiatt Dwight zavarban érezte magát, nem szerette, amikor ennyire átlátnak rajta.