Szerelmünk Szilánkjai

7. Üvegszilánk: Váratlan vendégek

"A félelem egyszerűen ostobává tesz minket. Abban a pillanatban, amikor leginkább szükségünk lenne gondolkodó elménkre, hogy segítsen néhány rendkívül fontos döntés meghozatalában, amelyek következményével elég hosszú éveken át fogunk még együtt élni, az agyunk arra van programozva, hogy egyáltalán ne is gondolkodjon."

/Katharine Woodward Thomas/

 Másnap reggel anya a konyhában telefonált.

-Értem, persze. Örömmel várunk...

-Ki volt az?

-Azt hiszem vendégünk lesz.

-Jajj, anya ne csináld.

-Evan.

 Nagyot nyeltem. Evan?

-Mi a baj?

-Öhm... Semmi csak nem rá számítottam.

-Hanem Nathenielre?

-Hogy? Nem! -ráztam a fejem.

-Túl gyors válasz.

-Na jó. Reméltem. -mondtam, majd nyelvet öltöttem.

 Anyám csak elnevette magát én meg visszamentem a szobámba. Ebben a házban újra gyereknek éreztem magam. Semmi mást nem csináltam, csak rajzolgattam.

Nathaniel szemszöge:

Három nap telt el mióta nem láttam Gwynt. Kerestem eleinte mindenütt. Még Destinyt is kifaggattam. Nyilván tudni akarta, mit akarok tőle, de annyival leráztam, hogy személyes ügy.

Végül beadta a derekát és elmondta hol lakik, de senki nem volt otthon. Kissé ideges voltam. Aztán Evan bejelentette, hogy két nap múlva céges buli lesz. Azon úgyis meg kellett jelennie neki is. De aztán meghallottam, hogy az irodában az a hír terjed, hogy Evan meg akarja kérni Gwyn kezét. Erre a hírre beteges félelem fogott el. Mi lesz, ha igent mond? Akkor mit teszek?

Meg kell találnom! És eddig még csak egy helyen nem kerestem. Otthon. Így hát egyértelmű volt hova kell mennem.

Gwyneth szemszöge:

Anyámék teljesen lázba égtek. Főleg apám. Az volt az érzésem, hogy titkolnak valamit. Valamit, amit jó lenne tudnom. Néhány óra elteltével nem bírtam többet otthon ülni. Sétáltam egyet. Bár hideg őszi nap volt néhány madár még csicsergett. Az avar ropogott a csizmám alatt. Besétáltam a kis erdei ösvényre. Régen rengeteget játszottam erre. Amikor még Nathaniel és Evan mesze nem volt az életembe. Kissé az volt az érzésem boldogabb voltam akkor. De hát gyerek voltam. És gyerekként mind úgy érezzünk, egy kicsit szebb volt az élet.

Sosem mentem túl mélyre az erdőben, de most hajtott a kíváncsiság, hogy olyan helyre menjek, ahol azelőtt még nem jártam. Addig se gondolkoztam túl sokat. Meg hát izgalmas volt. Egy két mókus itt is rohangászott a fákon. A nagyváros ezen része annyira más volt mint a betontenger. Ott a minden napos zsivaj könnyen megőrjítheti azt, aki nem ott nőtt fel, vagy legalábbis nem ott élte le fél életét. Én még ez alatt a három év alatt se szoktam meg. De most már mindegy.

A szél ekkor belekapott a hajamba. Fázósan összébb húztam magamon a kabátom. Ideje volt hazamennem. Lassan sötétedni is kezdett. Evan nemsoká itt lesz.

Amikor a házhoz érkeztem, meglepődve láttam Evan autóját a ház előtt. Gyorsan beléptem a házba. Ám az előtérben csak a csend fogadott. Túl nagy csend. Majd belestem az előtérbe, ahol a szüleim és Evan valamiről sutyorászva beszélgettek. Visszasiettem az ajtóhoz hangtalanul.

-Sziasztok! -kiabáltam be mintha most érkeztem volna.

-Szia! -jött elő Evan elsőként.

-Evan! De jó, hogy itt vagy!

 Evan szorosan a karjaiba zárt és a fülembe suttogott.

-Annyira hiányoztál...

-Pedig csak két napja nem láttalak.

-Tudom.

 Kicsit most elszégyelltem magam. Azt kellett volna mondanom, hogy ő is hiányzott. Pedig alig gondoltam rá ebben a két napban. És most... nem úgy éreztem mintha... hiányzott, de csak mint egy régi barát. Nem éreztem ürességet miatta. Olyat amelyet azóta érzek mióta Nathanielt láttam utoljára.

-Evan..

-Wyny nekem... -egyszerre szólaltunk meg.

-Kezd te!

-Szóval, gyere beljebb, amit mondani szeretnék azt nem illene az ajtóban.

 Lekaptam a kabátomat és a sálamat is. Majd követtem Evant a nappaliba, mire ő folytatta.

-Tudod, nem ok nélkül jöttem ide. -majd féltérdre ereszkedett. -De amíg távol voltál sikerült megvennem ezt. És úgy hiszem eléggé régóta ismerjük egymást ahhoz, hogy megtegyem ezt a lépést. De a döntés rajtad áll.

 Ekkor egy dobozt vett elő és nem kellett volna kinyitnia úgyis tudtam volna mi van benne, de nekem elakadt a szavam.

-Szóval... leszel a feleségem?

-Evan én.. -a gondolataim eszeveszetten száguldoztak. Most mit tegyek? Most amikor a legbizonytalanabb vagyok az érzéseimben? Csak egy dolgot tehettem. -... ez most kicsit váratlanul ért.

-Nem kell azonnal döntened....

 Ám a mondatot a csengő szakította félbe.

-Majd én kinyitom! -ugrott fel anya. -Ti csak folytassátok!

-Nem is tudom, azt hiszem át akarom gondolni, hogy biztos legyek az érzéseimben.

-Megértem, de addig is... szeretném, ha megtartanád. -mosolygott rám. -Szabad?

-Igen. -és ezzel felhúzta az ujjamra.

 Ám egy dologra nem gondoltam és nem is számítottam. Arra a szempárra nem. Arra, mely az ajtóban várt engem.

Na sziasztok!

Először is bocsi az 1 napos kimaradásért de rengeteg rámolni valóm akadt, de ha egyszer-kétszer előfordul is több elmaradás nem lesz 1 napnál. Szóval ennyi. Remélem elég izgi lett a rész. Na ki van az ajtónál? És mióta áll ott?

Pusziii!!