19.

955 57 9
                                    

E.

Mikor kiléptünk az ajtón, Norbi felkapott egy deszkát, ami miatt értetlenül néztem rá.

- Deszkázni fogunk? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.

- Bizony - felelte, pimasz mosolyát rejtegetve.

- Jó, de ha összetöröm magam, te fogod ápolni a tehetetlen, ágyhoz kötött, unalmas énemet - fenyegettem poénkodva, mégis enyhén megrémülve attól, hogyha ez megtörténne, nem éppen tartozna a vicces kategóriába.

- Ezer örömmel, de hidd el, nem engedem, hogy bajod essen.

Végre látni engedte mosolyát, miközben rám emelte zöld íriszeit. Tekintete olyan volt, mintha áthatolna a mellkasomon, és teljesen belém látna, amitől kissé kipirult az arcom, és az aszfaltot kezdtem pásztázni. Néma menetelésünk közben feltűnt, hogy ujjai az enyémekre vannak kulcsolva, erre gondolva pedig elöntött egy hihetetlenül jóleső, meleg érzés. Alig hallható sóhaj hagyta el a számat, minek hatására Norbi megfeszült, majd egy mosoly terült el az arcán.

Céltalannak hitt sétánk végéhez értünk, ugyanis a fiú megállt, és letette a gördeszkát.

- Na, kezdjük - mondta, miközben az instabilnak látszó szerkezet felé húzott.

- Hallod, én ebben nem vagyok olyan biztos... - kezdtem hátrálni bizonytalanul.

- Em, nyugi itt vagyok - kuncogásának a hangja teljesen ellazított.

- Tuti?

- Tuti - mondta, majd maga felé fordított, és újra megcsókolt. Ezúttal kevésbe óvatosan. Sokkal inkább volt hevesnek mondható, de természetesen viszonoztam, miközben a tarkójára lógó tincsekkel szórakoztam, ő pedig közelebb húzott magához és a derekamba kapaszkodott. Egy óvatlan pillanatban felkapott, és a deszkára rakott, de ajkaink összeláncolását nem oldotta fel. Ráharaptam az alsó ajkára, amitől elmosolyodott, és eldöntöttem, hogy ez a világon a legjobb érzés. Mikor belemosolyognak a csókba.

Elszakítottam magam tőle, és megpróbáltam megállni a lábamon, de nem úgy tűnt, mintha a kerekek szeretnének. Folyamatosan, előre-hátra mozogtak a testsúlyom alatt, én meg minden pillanatban azt hittem, hogy azonnal eltanyázok. Kétségbeesetten támaszkodtam Norbira, aki csak kedvesen rám mosolygott biztatásul.

Túléltem a kihalt úton való gurulgatást. Hogy őszinte legyek, igazából teljesen megérte a halálközeli élményeket, ugyanis rengeteget nevettünk a bénázásomon, és ami a legfontosabb volt, végig éreztem a bőrömön Norbi érintését. Kimerülten feküdtünk ki a régen autóútként üzemelő talajon, és egyszerűen csak kitört belőlünk a hangos, gyomorból induló röhögés. Norbi nehézkesen, még mindig kacarászva próbált az oldalára fordulni, miközben a könyökével megtámasztotta a fejét. Mindketten elcsendesültünk, mire ő elkezdett nézni. Nem csinált semmit, csak az arcomat vizslatta, egy pillanatig sem abbahagyva a mosolygást.

- Mi az? Baj van? - kérdeztem égő fejjel.

- Gyönyörű vagy - mondta ki egyszerűen. Ha lehetséges, erre még inkább elvörösödtem.

- Ne beszélj hülyeségeket - feleltem halkan, nagyon apró görbülettel az orrom alatt, tekintetemet szigorúan a földnek szegezve.
Nem válaszolt semmit, csak tovább bámult. Végül újra rá siklott a tekintetem.

- Imádom a szeplőidet. Imádom, hogy olyanok a füleid, és az orrod is, mint egy manónak. Imádom a hajadat, még így, kócosan is puhább, mint azt valaha is gondolná az ember. Imádom a részleges kékséget a bal szemedben, heterokrómia, ha jól emlékszem - itt elmosolyodott, egy kis szünetet hagyva, majd újra megszólalt. - És a legeslegjobban azt imádom, ahogy az ajkaid mozognak, mikor beszélsz, nevetsz, vagy megcsókolsz.

Elnémultam, és arra gondoltam, hogy aligha lehetnék ennél boldogabb. Válaszul csak odacsúsztam hozzá, és minden, de tényleg minden érzelmet beleadva rátapasztottam a számat az övére. 

Kár, hogy az élet szereti rajtam kiélni a szadista hajlamait, és nyilván nem hagyhatta, hogy végre ne csak a pillanat legyen boldog, hanem én is.

ElhagyottanKde žijí příběhy. Začni objevovat