Elhagyottan

6.

E.

Féltem benyitni az osztályba. Féltem, hogy magyarázkodnom kell, és le fogok fagyni. Hogy hazudni fogok, amit rühellek.

Végül rájöttem, azzal semmit nem fogok elérni, ha csak itt álldogálok, úgyhogy beléptem az ajtón, elnézést kértem a tanártól, behúzta az igazolatlant, majd szigorúan a padlót bámulva levágódtam a helyemre.

Próbáltam koncentrálni a történelemre, de egyáltalán nem kötött le. Annyira figyeltem az ablakon versenyt futó esőcseppeket, hogy észre sem vettem a kicsengetést, sem azt, hogy a mellettem ülő gyerek nézett. Sokkal inkább bámult. Nagyon. Mikor már kínosan éreztem magam, elfordítottam a fiú felé a fejem, de hirtelen enyhén sokkos állapotba kerültem. Nem csak egy egyszerű srác volt velem szemben, hanem az a bizonyos srác, akinek az elfeledése majdnem egy hétig tartott, egyetlen abszurd éjszaka miatt. 

- Megijedtél, vagy mi ez az arc? - kérdezte a szája sarkában eltitkolt mosoly kíséretében.

- Te hogy kerülsz ide? - meresztettem még mindig a szememet.

- Mondjuk, órám van esetleg?

Logikus. Nem akartam folytatni a beszélgetést, felborítva az eddigi iskolai némaságomat, ezért ráhagytam, és az ablaknak támasztottam a fejemet.

N.

- Na, most mi van? - fürkésztem értetlenül Emmát.

- Nincs kedvem beszélgetni - válaszolta szinte suttogva.

- Tekintve, hogy jelenleg osztálytársak vagyunk - kezdtem - ráadásul melletted ülök, ezeken kívül pedig van némi ismeretségünk, nehéz lesz teljes mértékben ignorálnod engem - érveltem, miközben átcuccoltam az előtte lévő helyre, majd szembe fordítva a széket leültem.

- Hidd el, megoldom.

- Miért takarod az arcod? - váltottam improvizálva.

- Mi? - remegett meg.

- Miért. Takarod. Az. Arcod. - taglaltam - Ez volt a kérdés.

- Nem hiszem, hogy ezt meg kéne magyaráznom - motyogta maga elé.

- De engem érdekel - odanyújtottam az álla felé kezemet, azzal a céllal, hogy magam felé fordítom.

- Hagyjál már! - ordított rám ellökve.

- Jézus, mi bajod van? - azt hiszem, aggódni kezdtem. De miért is? Miért aggódom egy idegen miatt?

- Bocs, ez... Rossz napom van, csak ennyi. Sajnálom - magyarázta hevesen.

- Szóval az arcodat is ezért nem láthatom? - mosolyogtam rá.

- Leszállhatnánk a fejemről? - fintorodott el. - Miért akarod látni?

- Mert szép, és tudod, általában az emberek szeretnek jól kinéző dolgokra fókuszálni.

- Egyáltalán nem szép, és ezt nem azért mondom, hogy rácáfolj, szóval hagyjuk. Mindegy. Más lányokhoz is betörtél azóta? - kérdezte.

- Először is, hozzád nem betörtem, hanem beengedtél. Másodszor, ez nem egy bevett szokás, csak te voltál olyan szerencsés, hogy velem tölthettél egy éjszakát - vigyorodtam el, mire elmosolyodott.

- Jaj, ne is mondd, hogy én mennyire élveztem - felelte szarkasztikusan, és le merném fogadni, a szemeit is megforgatta a haja mögött.

- Ha nem érezted jól magad, miért is hagytad, hogy átöleljelek álmomban? - fürkésztem nevetve.

- Nem akartam elcseszni az örömöd.

- Aha, persze. Azért pirosodsz, mert most igazat mondtál?

- Nem pirosodok! - kapta az arca felé kezeit, hogy a látható részeket is elfedje.

- Nyugi, jól áll, ha zavarban vagy - próbáltam menteni a helyzetét kuncogva.

- Békén hagynál? - nyöszörögte, miközben a fejét takaró kezeit sértetten leejtette a padra, én meg csak tágra nyílt szemekkel bámultam, hosszasan szuggerálva a szeme környékén éktelenkedő lilás sérülést.