Fehér nyakkendő

26. (II. rész) Homályos holdfény

– Hittünk egy szebb világban, ahol nem számít a vagyon, a presztízs vagy az, hogy honnan jöttél. De rég is volt! – A férfi elhallgatott, majd szomorúan sóhajtott egyet.
– Tudod, néha hiányoznak azok az idők...

xxx

A húszéves Lionell de Malherbe feszengve lépkedett a márványköves csarnokban. Habár minden nap megfordult a Rendszer főépületében, eddig soha nem került a figyelem középpontjába. A felnőttek többnyire átnéztek rajta, levegőnek tartották: ugyanolyan gyakornokként kezelték, mint a többi egyetemistát.
Nem kapott nagyobb elismerést a munkájáért, még csak nem is bíztatták. Nem gondolták volna, hogy bármi jelentőset elérhet ilyen fiatalon a vállalatnál. Ő azonban mindenki várakozására rácáfolt.

Lionell felszegett fejjel haladt el a vizslató szempárok előtt és megpróbált úgy tenni, mintha nem érdekelné egyáltalán, hogy mindenki őt bámulja. Ez igen nehéz volt, tekintve, hogy tényleg mindenki őt bámulta. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor végre meglátta legjobb barátját a terem végében. Chris éppen a Rendszer gazdasági igazgatójával beszélgetett, Edrick Eriksonnal. A férfival, akinek mindent köszönhettek, aki bejuttatta őket az ország legjobb munkahelyére.

– Lio! Végre, hogy idetoltad a képed! – szólalt meg az idős férfi zsémbesen, amikor megpillantotta őt. Igazából a fiú nem várt más köszöntést tőle. Dolores nagyapja mindig úgy beszélt velük, mint a cselédekkel, de valahogy mégis megvolt az a különleges képessége, hogy ezt szeretetteljesen tegye. Chris mellette kesernyésen mosolygott.

– Erikson úr, vigyázzon arra, hogyan beszél Lióval! Ma ő itt a sztár! – Hangja hamisan és gúnyosan csengett, Lionell pedig egyből rájött a hanglejtéséből, hogy barátja a legkevésbé sincs jókedvében. Segélykérően és értetlenül nézett az öregemberre.

– Ennek meg mi a baja már megint?

Edrick csak legyintett egyet a levegőben.

– Tudod, a szokásos kisebbségi komplexus. Sajnáltatja magát, amiért ő az egyetlen ordinarius, aki a Rendszerben dolgozhat. Ráadásul diákként ilyen jelentős eredményeket ért el! Szörnyű lehet az élete, nem igaz? – Edrick beletúrt őszülő, hullámos hajába és gonoszan vigyorgott. Annak ellenére, hogy már a hatvanat taposta, meglepően jó karban tartotta magát. Magas és jó kiállású férfi volt, akinek a kisugárzása tekintélyt parancsolt. Barna szemei azonban határozott külseje ellenére is melegséget sugároztak.
– Sajnálom, de most rád hagyom ezt a szerencsétlent. Lehelj bele egy kis életet a megnyitóig, jó?

Chris arca megrándult a „szerencsétlen" szó hallatán és mérgesen szegezte türkizkék szemeit a férfira, de nem szólt semmit. Lionell jóízűen felnevetett.

– Rendben, Erikson úr, megteszek minden tőlem telhetőt. De lehet, hogy itt már csak Resie segíthet. Ő még nem érkezett meg?

Az öregember erre felhorkantott, majd mérgesen nézett rá.

– Mi vagyok én, Dolores komornája? Az a lány a saját feje után megy, nem köti az orromra, hogy mikor és mit csinál. Nektek jobban kéne tudni, nem? Ti vagytok az udvarlói.

Azzal ott hagyta őket és Lionell érezte, hogy a vér az arcába szökik és ég a füle. Mindig a füle égett, ha zavarba hozták. Pedig amit Edrick mondott, az teljesen idiótaság volt. Igaz, hogy Dolores végtelenül csinos volt és szép, de Lionell sokkal inkább úgy tekintett rá, mint a húgára. Igaz? Ettől persze még régebben elmerengett rajta, hogy mi lenne, ha... De valószínűleg Dolores meg is ölné, ha bepróbálkozna. És talán Chris is.

– Ha egyszer felnövök, én is így akarom szívatni a fiatalokat. Mekkora laza arc az öreg!

– El vagyok ájulva – motyogta Chris továbbra is kedvtelenül, majd belekortyolt a kezében lévő perfectus féle műpezsgőbe. – Egyáltalán nem úgy viselkedik, ahogy egy perfectusnak kéne. Szerintem inkább szánalmas, mint laza.