Hullócsillagok városa

1. Fejezet: Földi hangok

  Sötétség. Forróság. Majd hideg. És végtelen üresség. Megérkeztem. A föld kemény alattam és szédülök. Lassan felállok. És feltekintek az égre. Sóhajtok és a lélegzetem páraként száll az ég felé. Egyenesen fel a csillagokhoz. Valahol a távolban felharsan egy vonyítás.

  Fuss! Fuss! Suttog az erdő. A növények. Minden csak nekem suttog. Újabb vonyítás. Félelem. Tudtam, ha a farkasok összegyűlnek és itt találnak végem. Futásnak eredtem. Ágak csapódtak a vállamnak, beakadtak a hajamba, vagy karcolták végig a karom. De a suttogásnak nem szakadt vége. Fuss! Fuss tovább! Már a nyomodban vannak!

  És tényleg. Éreztem ahogy felém közelednek. A félelem végigkúszott a hátamon. Egyre gyorsabban futottam már szinte nem is éreztem a talajt. Bárcsak használhattam volna a szárnyimat. Igaz gyorsabban le is buktam volna a tartózkodási helyemet illetőleg, de túl gyenge voltam. És az erőm egyre jobban fogyott. Dobbanás, dobbanás, közelebb, még közelebb.

  Majd hirtelen odakint találtam magam. Egy domb tetején álltam. És tőlem nem túl messze egy kisváros fényének körvonalai rajzolódtak ki. Vonyítás. Most már tényleg nagyon közel vannak. Tovább kezdtem futni, de az oldalam és a tüdőm is szúrni kezdett. Nem voltam hozzászokva az ilyen mértékű mozgáshoz. De a lábam tovább vitt. Ahogy beértem a városba újból megtorpantam.

  Morgás. Valami morgott mögöttem. Az első ház falához lapultam. A városka legszélén levőhöz. Lassan oldalazva elindultam a házak mellett. A téren nagy tömeg volt. De arról fogalmam se volt, hogy farkasok vagy emberek. -Nem halhatok meg így -gondoltam. Nagy sóhajtás kíséretében bevetettem magam az emberek közé. Zavartan tekintgettem magam elé. Reméltem, hogy a farkasok emberi alakban keresnek tovább. Mert ha nem, akkor nekem befellegzett. Majd eszembe jutott hányszor néztem le a földre odafentről. Ha a farkasok sokáig emberként éltek lassan elvesztették a képességeiket, mely a farkasléttel járt. Azok olyankor kevésbé domináltak. De valamiért csodáltam őket. Gyönyörű teremtmények voltak, ha épp nem az embereket akarták elnyomni. Szerencse, hogy nem látták az arcomat. Mert akkor most is pontosan tudták volna mit keressenek. Egyszer csak elvágódtam és ahogy felkeltem éreztem, ahogy a tarkómat forró lehelet simogatja.

-Meg foglak találni. -suttogta.

  Mire teljesen felálltam és megfordultam már senki nem volt ott. Vajon mi volt ez az egész? Ki volt ez és miért engedett el? Abban majdnem biztos voltam, hogy farkas volt.Hozzálapultam egy ház ajtajához. Talán valami fogadó lehetett. Egyszer csak az ajtó kinyílt mögöttem és én elvesztettem az egyensúlyomat. A hátam a földnek vágódott a fejem pedig jól bevertem. Minden levegő kifutott belőlem. Felnyögtem.

-Elnézést, kisasszony maga mit keres itt? -kérdezte tőlem egy mély hang.

  Felugrottam. Egy alacsony pocakos úr állt előttem. Valószínűleg a fogadó tulajdonosa.

-Bocsánat... -mondtam és lesütöttem a szemem.

-Segíthetek valamiben? -kérdezte kissé szigorúan.

-Öhm... Tudna nekem szállást adni?

-Persze még van szabad szobánk 5 ezüst lesz.

  Pár pillanatig kissé tétován álltam, mire az emberke elmosolyodott.

-Nincs pénze igaz?

-Nincs. -feleltem.

-Dolgozni hajlandó?

-Igen.

-Akkor ez az öné. -nyújtott felém egy kulcsot. -Holnap pedig elmondom a feladatát. Amúgy meg Charles vagyok.

-Örvendek. A nevem Alea. -mondtam, majd kezet fogtunk. Megmutatta a szobámat és megköszöntem a kedvességét. Szimpatikus volt, de tudtam senkiben sem bízhatok meg egyenlőre. Az erkélyemről még egy pillantást vetettem a csillagokra. Pár perccel ezelőtt egy hullócsillag hullt le az égből. Én voltam az. Az éjszakába, most pedig egy csalódott vonyítás hangja hangzott fel.