Féltékeny és Különböző

Tizenharmadik Fejezet

Az orvos lépett be, miközben mi nagyban a tört szívünket ápoltuk. Kicsit döbbenten nézett ránk, de mi sem kellemes tekintettel üdvözöltük.

- Remélem nem zavarok. - kezdte.

- Semmi baj. - válaszoltam.

- Aggodalomra semmi ok, kisebb pánik roham keletkezett. A gyerekkel minden rendben van, annak ellenére, amit mondott az anyjuk. - mondta a doktor.

- Mikor mehetek haza? - kérdeztem.

- Holnap. - válaszolt.

- Eléggé megrázó lehetett megtudni, nem igaz? - kérdeztem kicsit nevetve.

- Higgye el nekem, nem ez az első esetem. - válaszolt, majd elhagyta a helyiséget.

Összenéztünk Dash - el. Hirtelen tudatosult bennem az, (megint) hogy anya leszek. Lesz egy gyermekem. Aki a mi kicsikénk lesz. Mi fogjuk felnevelni. Ez nem tündérmese, nem valami illúzió. El nem hittem, hogy ez igaz.

- Nem hiszem el, még a mai napig sem. - kezdtem boldogan.

- Nem a legjobban tudták meg hogy együtt vagyunk, és hogy terhes vagy... De meg lesz ez valahogy, hidd el. - rám mosolygott. 

- Mondtam már hogy imádom a mosolyodat? - kérdeztem nevetve.

- Nem hiszem. - válaszolt mosolyogva, majd egy csók erejére, összetapasztottuk az ajkainkat. Ez mindent jelentett nekem. Az egész lényem boldogabb lett.

 Egy hetet töltöttem iskolán kívűl. Addig nem vitatkoztak velem. Se Dash - el. A dühöt már letöltötték Dash - en, ami engem nem annyira volt tetszetős. Éppen készültem volna az iskolára, mikor anya megállított, egy papírral a kezében. Döbbenten néztem rá. Hol a papírra, hol pedig rá. 

Kivett az iskolából. Mert terhes vagyok.

- Nem kellett volna. Jártam volna iskolába még három hónapot. - mondtam.

- Aztán mindenki kérdezgesse hogy ki a gyereked apja? Inkább tanulj otthon. Suli után átjönnek a barátnőid, és megbeszélitek az anyagot. - mondta anya.

- Beszélhetnénk? - kérdeztem halkan.

- Mondhatod. - válaszolt.

- Miért mindent Dash - re zúdítottatok? 

- Rád zúdítani felesleges lett volna. Egyiken ki, másikon be. Hidd el, édesem. Ő legalább megjegyezte.

- Olyan hangosan ordítoztatok, hogy az egész belváros tudja, hogy ebben a részlegben, rendőrség elől menekülő ügy van! - dobbantottam a lábammal. - Mi, akiknek alapból titkuk van, mert alapból mások, még egyet hordunk a vállunkon!

- Mi, Dollangangerek sosem voltunk tökéletesek, és soem leszünk azok! - ordította anya a fejembe. 

Tudtam a Dollangangerekről. Csak nem hittem volna, hogy mi is beletartozunk a családba. Hátraléptem egy lépést. Dollangangerek vagyunk... A családunk egy átkozott, mocskos átokban él. És erről most tudok! (Tudtam a Dollanganger átokról, de azt, hogy mi magunk is abban vagyunk...)

- Átok miatt lettem szerelmes Dash - be?! Átok miatt?! - kérdeztem ordítva.

- Azért mert rájöttetek, másra nem számíthattok. - válaszol mérgesen. - Mert ha az ember rájön, hogy csak egy emberben bízhat, abba szeret bele! És legyen az testvér, vagy a szomszéd nénike... Abba fogsz beleszeretni. - már könnyekben volt. Nem tudtam mást csinálni, mint mérgesen ott állni vele szemben. Küszködve a ténnyel, hogy a mi szerelmünk sosem volt, és sosem lesz olyan, mint amilyennek én gondoltam.