Féltékeny és Különböző

Ötödik Fejezet

Szép hazugság, ami belemarkolt a szívembe. Úgy néztem Wilbur - re, mint egy óvodás, aki az utolsó adag repetát is megkapta, míg a többiek egyet sem. Azonnal vette a lapot. 

Hajnali kettő volt. Már nagyon aludtam, mikor hallottam hogy kinyílt az ajtóm. Gyorsan felkaptam a fejemet.

- Csak én vagyok. - hallottam Dash hangját.

- Azt hittem már nem is jössz. - ásítottam félálmomban. 

- Bocsi, hogy felkeltettelek.

- Ha tudnád hány álmatlan éjszakám volt, ez semmi ahhoz képest. - kicsit feltápászkodtam, majd közelebb nyomtam magam hozzá. Ismét a mennyországban éreztem magam. Abban a mennyországban, amit mindenki érez a szerelme körül. Tudtam, tudta, tudtuk olyan lehetetlen, hogy emellett lévő más lehetetlenek sokkal megvalósíthatók. Csak az számított, hogy erre a pár órára, reggelig, együtt lehetünk. Ajkamhoz nyomta magát, és folytattuk onnan, ahonnan abbahagytuk, mielőtt anya megzavart volna minket. 

Természetes volt nekünk. Mint ami bárki másnak, úgy volt természetes. 

- Szeretlek.

- Én még jobban. - utána még folytattuk a másik felfalását, de bealudtam. Nekidőltem a vállának, és ott szuszogtam. Majd ő is elaludt. Mellettem. Ahogyan kellett.

Másnap reggel, csak anya ordítására keltünk fel:

- Istenem, fél nyolc van! Ideje felkelni, gyerekek! - hallottuk fentről. Egymásra néztünk, majd egy gyors csókot nyomtam az ajkára, majd felkeltem az ágyból, és mikor megfordultam, már nem is volt ott. Hát, kezdődjék a második színlelős nap. A telefonomból puskáztam ki az órarendemet, és örömmel dőltem vissza az ágyamba, hogy nincs első órám. Akkor csak negyed kilenckor fog Ann dübörögni az ajtómon.

- Nincs első órám! - ordítottam vissza, és becsuktam az ajtómat. A földre ültem, majd a fejemet az ágytámlámnak támasztottam, majd előre meredtem. 

Az asztalomra. A rajta lévő laptopomra, mellette lévő telefontöltőmre, fejhallgatómra. Az asztal mellett lévő szekrényemre. Afelett lévő ablakra. A függönyre. Redőnyre. Lilás fekete tapétámra. Lilás fekete szőnyegemre. Kék pizsamanadrágomra. Selena Gomez - es plakátomra. A képekre. Az éjjeliszekrényemre. A telefonomra. A pizsama felsőmre. Normális életem van, mondanák. Mindenem van, mondanák. Semmi másra nem vágyhatnák. 

Mondanák.

Most törtek elő a démonjaim, és most talált szerelmem viszonzásra, persze hogy előtör minden érzés. Annyi vérrel átitatott szerelmes filmet néztem, hogy most mindegyiknek mutatom a középső ujjamat, hogy kapja szépen be, mert nekem a saját mesémet kell átélnem. Ismét Selena Gomez - re néztem. Emlékszem, hány éjszakát sírtam át, miközben a zenéit hallgattam. Lelki társat kaptam a zenéiből. És ezt köszönöm neki. Ha találkozunk egyszer, megölelem, és el se engedem. Hehe.

Már épp hogy visszaaludtam, olyan háromnegyed nyolc fele, mikor kinyílt ismét a szobám ajtaja. Ahelyett hogy az ajtóra néztem volna, kinyitottam a szemeimet, és Ann állt előttem. Cara - val. Wilbur - rel.

- Egy szót sem mondtál, csajszi, mindent Wilbur - ből kellett kihúznom. - mondta Ann.

- Miért mondtál el mindent?! - kérdeztem idegesen.

- Ann - nek lehet mondani, Cara - nak egy szót sem. - válaszolta Wilbur.

- Hogy te mekkora egy tuskó vagy! Hallatlan! - mondta Cara.

- Nem én zsarolom az unokatesómat. - szóltam közbe.

- Te a pártjád fogod?! - kérdezte Cara.

- Öhm... Mi ez a Mónika Show szerűség? - kérdezte Dash.

- Oooohhhhh. - húzta el a száját Ann, csak a szemeimet forgattam. - Nem szóltam semmit...

- Szerencsés vagy. - jegyezte meg Dash, halkan.

- Milyen szempontból? - kérdeztem.

- Hogy nincs első órád.

- Én azt hittem veled kapcsolatban. 

- El ne olvadjaaaaak. - mondta Cara. 

- Kimennétek? Egy perc. - fogták magukat, és az ajtóm elé álltak. 

- Suli után gyere értem. - bólintottam, és magamhoz húztam egy hosszú, szenvedélyes csókra. 

- Most már, nehezen, de elengedlek.

- Nem tudod mennyire vártam rád.

- Nem tudod te, mennyire vártam én, rád. - azzal mintha Flash lenne, vörös csíkként eltávozott.