8.fejezet-Érzelmek tengerében

1K 117 7
                                    

Reggel érdekes látványra ébredtem. Mellettem, Joyce úgy feküdt, ahogy tegnap este elaludtunk, de mögötte Owen ezúttal a lány felé fordult és a jobb karját gyengéden átvetette Joy derekán.
Magamban majdnem felnevettem. Csendesen másztam ki a sátorból, nehogy felkeltsek valakit. Nico vigyorogva várt rám a sátor előtt, kezében két bögre meleg teával. Az egyiket felém nyújtotta.
Mosolyogva vettem át.
-Láttad mi van odabent? - intettem a sátor felé.
-Mármint Owenre és Joycera gondolsz? Hogy a bátyád átkarolta a lányt, evvel elég egyértelműen kimutatva, hogy mit érez? - kérdezte szimpadiasan.
Bólintottam.
-Nem. Nem láttam - nevette el magát és beleivott a bögrébe.
A sátor megzördült és Joy lépett ki kócos hajjal és fülig vörösödve.
-Ezek szerint Owen még alszik - nevettem fel, mire a lány még inkább elvörösödött.
-Igen. Alszik. - motyogta alig hallhatóan.
-Beszéld ma meg vele. - bíztattam, de Joyce mintha egyre kevésbé lett volna biztos Owen érzéseiben.
-Azt hiszem, hogy jobb lenne, ha nem tenném meg. - rázta meg a fejét és a bátyám ezt a pillanatot választotta arra, hogy kilépjen a sátorból. Elég volt egy gyors, néma pillantás Nicoval, hogy tudjuk, egyszerűbb lesz, ha nem figyelmeztetjük Joycet. Magától sosem mondaná el Owennek, hogy mit érez. - Az éjjel csak véletlen volt. Veled is történt már ilyen, ugye Nico? - pillantott reménykedve a jaguárfiú felé
Nico nevetve megrázta a fejét.
-Nem hiszem, hogy véletlenként kellene tekintened arra, ami történt - kotyogtam közbe és a tekintetem találkozott Owenével Joy válla felett, mire a bátyám küldött felém egy megrovó pillantást, de a szeme sarka közben feljebb húzódott, ahogy elfojtott magában egy mosolyt.
-Dehát eddig egyetlen jelet sem kaptam tőle. Ez volt az első. Ráadásul nem is volt ébren. A logikus gondolkodás azt diktálja, hogy ez csupán a véletlen műve. - akadékoskodott tovább Joyce.
-Szerencsére a szerelem nem a logikus gondolkodásról híres - mosolyodott el Nico és mellém lépve átkarolta a vállamat.
Owen, mint mindig, most is tökéletesen időzített.
-Én teljesen egyetértek veled Nico. Végülis a szerelem egy érzés, nem igaz? Vonzalom. - szólt közbe a bátyám és az arcán vigyorral figyelte Joy reakcióját. A lány teljesen elsápadt, aztán motyogott valami olyasmit, hogy neki most mennie kell és egyetlen szó nélkül elindult. Viszont a tigrisek nem éppen a lassúságukról híresek. Owen elkapta Joyce csuklóját és megpördítette a lányt. A másik kezével gyengéden Joy álla alá nyúlt és még mielőtt az oroszlánlány bármit tehetett volna, a szájuk összeért. Még onnan, ahol én álltam, is látni lehetett, hogy Joyce szeme, hogy tágul egyre nagyobbra. Az arca fehérből átment vörösbe, mi pedig ezt a pillanatot választottuk, Nicoval, hogy kettesben hagyjuk őket. Már arrébb sétáltunk, mikor Joyce egy aprót sikkantott. Gondolom a bátyám nem érte be egy csókkal.
Elmosolyodtam.
Nico keze végigcsúszott a karomon, ami nem várt melegséggel tőltött el, és összekulcsolta ujjait az enyémekkel.

Nicoval az első tanítási óra előtt a folyosón beszélgettünk, mikor hirtelen egy tankönyv csapódott a vállamnak.
Meglepetten kaptam oda a fejemet és azonnal elmosolyodtam.
-Te tudtad, hogy ott van, mégsem mondtad meg. Helyette hagytad, hogy elmeséljek nektek mindent, miközben ő ott volt mögöttem! - rótt meg Joyce, de a végére már ő is mosolygott. A biztonság kedvéért még egyszer rácsapott a vállamra a könyvvel, mire kitört belőlem a nevetés.
-Kíméld a vállamat, légyszi! - nevettem rá, mikor ismét felemelte a kezében lévő történelemkönyvet, feltehetőleg azzal a szándékkal, hogy véresre veri a jobb karomat.
-El sem hiszem, hogy képesek voltatok átvágni! - kiabált velünk tovább Joy és ezúttal Nico vállára vágott a könyvekkel, mire ő is nevetérben tört ki.
-Ejnye! - rázta meg a fejét Owen, aki idő közben jelent meg Joyce háta mögött. - Ti nem veszitek őt komolyan. - intett a dühöngő lány felé.
-Észrevetted? - nevetett tovább Nico. Ezt már Owen sem bírta ki mosolygás nélkül.
Tátogni kezdtem a bátyám felé, félig eltakarva a számat Joyce elől, ami megjegyzem elég nehéz volt, tekintve, hogy még mindig nevettem.
-Állítsd le! - mutogattam a bátyámnak Joy felé, de felesleges volt, mert mostanra már a lány is nevetett.
A szünetet követően egyik órára sem tudtam odafigyelni. A gondolataim folyamatosan a közelgő támadás körül keringtek. De nem én voltam az egyetlen, viszont Joycenak láthatólag kellemesebb dolgok jártak a fejében. Egész órán a füzetét bámulta, a tolla mellette pihent. Egyetlen szót sem írt le, de az arca néha elvörösödött és megmagyarázhatatlan vigyor jelent meg az arcán. Azt is láttam, hogy egyszer majdnem hangosan felnevetett, de végül visszafogta magát.

Az embereknek igaza van az idővel kapcsolatban. Ha valami, amit nem vársz, teszem azt vizsga, feleltetés vagy akár egy támadás egy vérszomjas falka ellen, akkor az nagyon gyorsan eljön. Így történt velünk is. Mire észbe kaptunk, apám már el is indult a többi alakváltóval együtt vadászni és nekünk sem volt maradásunk.
-Idő van! - lépett oda a társaságunkhoz Kali és mindenkit jó alaposan végigmért.
Joyce idegesen toporgott és közben Owen karjába kapaszkodott, aki mosolyogva figyelte a kétségbeesett lányt. Nico lazán átkarolta a vállamat, én pedig beledőltem az ölelésébe.
-Készen álltok?
Joyce kivételével mindenki igennel felelt.
-Ha ennyire félsz, nem kell jönnöd - suttogta neki halkan Owen.
-De. Muszáj. - kotyogott közbe Kali, mire kapott egy gyilkos pillantást az öccsétől - Az ő ötlete volt. A minimum, hogy velünk jön.
-Igaza van. Megyek. - erőltetett mosolyt az arcára Joyce.

Paranormális Lány 2. /Befejezett/Where stories live. Discover now