Paranormális Lány 2. /Befejezett/

1.fejezet-Újra a suliban

A napsugarak ébresztettek fel. A sátor bajárata résnyire nyitva volt és azon keresztül szivárgott be a fény.
Feltornáztam magamat ülő helyzetbe és körbefordultam. Kali helye üresen tátongott, de Owen, Bonnie és Nico még aludtak. A tekintetem akarva, akaratlanul is Nico arcára tévedt. Olyan aranyos volt. Szemeit lehunyva pihent. Az arcán se gúny, se fájdalom, se düh, se félelem nem látszott. Ritka pillanat ilyen nyugodtan látni. Egészen üdítő. Visszafeküdtem, ezúttal Nicoval szembe és mosolyogva figyeltem az arcát. Nem tudtam megállni és kinyújtottam a karomat, hogy kisöpörjek egy fekete tincset a fiú homlokából. Nico mocorogni kezdett és amint az ujjaim a homlokát súrolták, a keze kilőtt az oldala mellől és elkapta a csuklómat. Gyors mozdulat volt, a keze szinte teljesen elmosódott előttem. Kinyitotta a szemét és a csuklómnál fogva közelebb húzott magához.
A mosoly azonnal eltűnt az arcomról.
-Ejnye, hiúz! Újonnan szokásoddá vált, hogy nem hagysz engem aludni-mordult fel, de a szája sarka halvány mosolyra húzódott, amiből tudtam, hogy valójában nem haragszik.
-Bocsi!-pirultam el.
-Semmi gond!-legyintett egyet, aztán nagyot nyújtózott, a jobb karját közben mögém ejtette és a tenyere a hátamat simogatta. Elmosolyodtam és az arcomat a mellkasába fúrtam, mélyen magamba szívva az illatát. Nico gyengéden megpuszilta a fejem búbját, aztán a hátamat simogató keze feljebb csúszott és két ujja közé vette az egyik hajtincsemet. Halkan felnevettem.
-Ma újra suliba megyünk-suttogta. Bólintottam.-Semmi kedvem hozzá!-mordult fel és bár nem láttam az arcát, szinte biztosra vettem, hogy a szeme zölden ragyog.
-Nekem sincs, de mit tehetünk. Apa így rendelkezett-motyogtam szomorúan.
-Szerintem apa döntésének semmi köze a sulihoz-szólalt meg mögöttem egy rekedtes hang, amitől először frászt kaptam, aztán kiváncsian fordultam Owen felé. Az ujjait összekulcsolta a tarkójánál és a sátor tetejét nézte. Imádtam a rekedtes hangját, ami reggelente egy-két óráig mindig megjelent nála. Az alvás valahogy ezt hozta ki belőle. Mindegy hány óráról volt szó.
-Ezt hogy érted?-vontam fel a szemöldökömet.
-Szerintem apa csak biztonságban akar tudni minket. A keleti falka nem fog rátámadni egy központi intézményre, csak hogy elkapjanak néhány kölyköt. Nem érné meg nekik.
-De...miért nem akarja apa, hogy segítsünk?-ráztam meg a fejemet értetlenül.
-Mert akkor csak veszélyben lennénk. Már így is sokat veszített a falka.-pillantott rám Owen.
Nico feltolta magát ülő helyzetbe, hogy jobban rálásson a bátyámra.
-Ez hülyeség! Ha nem vagyunk itt, akkor több áldozat lesz, mint eddig volt.-szólt bele ő is a vitába.
-Nem hülyeség! Egyébként meg pont nem fontos, hogy ki mit gondol, mert a felnőttek döntenek. Főként apa. És ő úgy döntött, hogy ne legyünk itt-magyarázta Owen és mint egy végszóra a sátor bejárata kitárult és Kali lépett be.
-Irány a suli!
Hatalmas csattanás hallatszott, ahogy Nico elterült a sátor aljában.

Az épület az elmúlt néhány hétben nem sokat változott. Minden diák élte tovább a normális életét, mintha nem éppen néhány napja zajlott volna le egy csata az erdőben, nem messze az iskolától. Persze ők ebből semmit nem vettek észre. Miért is vettek volna? Hisz még csak a közelébe sem mennek.
Nicoval a szekrényeinknél ácsorogtunk és a tömeget figyeltük.
-Hogy lehetséges, hogy a múltkor, mikor én nem voltam ott, olyan könnyen győzelmet arattak, de a legvégén csak egy túsznak köszönhetően sikerült nyerniük?-gondolkodtam hangosan. Nico először nem értette, hogy miről beszélek, de aztán gyorsan kapcsolt.
-Nem tudom. De talán van valami köze ahhoz, hogy te nem voltál.
-Nem hiszem, hogy ekkora erőm lenne. Láttad mekkora volt a pusztítás az első támadásnál.-emlékeztettem.-Itt valami másról lesz szó.
-Hello!-lépett oda hozzánk egy lány és kedvesen mosolyogva intett mind a kettőnknek. Világosbarna, szinte szőke haja és zöld szeme volt, de a szeme árnyalata jóval sötétebb volt, mint Niconak. Valahonnan ismerős volt a lány, de most így hirtelenjében nem tudtam volna megmondani, hogy honnan.
-Szia.-mosolyogtam rá.
-Miről beszélgettetek?-hol rám, hol a mellettem álló fiúra pillantott. Meglepett a hirtelen közvetlensége. Nem szoktam hozzá, hogy az iskolában bárki is odajöjjön hozzám. Itt mindenki furcsának talál minket, amiatt, hogy az erdőben élünk.
Annyira meglepődtem, hogy még válaszolni is elfelejtettem, de Nico szerencsére nem fagyott le.
-A tisztásról, a keleti falkáról...-kezdte sorolni, mire nekem kikerekedett a szemem és úgy néztem Nicora, mintha azt kérdezném tőle, hogy "Mond, ember! Te normális vagy?".
-Nico!-mordultam rá halkan, hátha kapcsol, de ő csak értetlenül nézett rám.
-Mi az?
Legnagyobb meglepetésemre a lány szólalt meg.
-Oh...igen! Egy kissé kellemetlen ez a sátras helyzet, de remélem, hogy Mason mindent rendbe hoz. Tudod, kicsit aggódom a húgom miatt, bár azt hiszem, hogy ez normális-mosolygott Nicora és ez volt az a pillanat, mikor hivatalosan is lefagytam. Ki ez a csaj? Nico felnevetett az arcomat látva, mire a lány is felém fordult.
-Ja igen, bocs! Elfelejtettem bemutatkozni. Joyce-nyújtotta felém a kezét mosolyogva és mikor megfogtam, majd gyengéden megráztam, a szeme egy pillanatra sárgán villant fel.
-Te...-motyogtam és úgy éreztem magamat, mint egy idióta, aki nem tud beszélni.-...oroszlány vagy!-nyögtem ki végül.
-Mi van, húgi!-nevetett fel Owen, mikor megjelent a szekrényünknél és megpillantott teljesen lefagyva-Végre valakinek sikerült elhallgattatnia?
Joyce a bátyám hangja hallatán összerezzent és nyelt egy hatalmasat.
-Kinek jöhet a megtiszteltetés?-nevetett még mindig Owen engem nézve.
-Joynak-intett Nico az előttem álló lány felé.
-Nos, Joy-mosolygott rá a bátyám poénkodva-Fogadd elismerésemet!
-Kö-köszi-motyogta Joyce és most már ketten álltunk ott teljesen lefagyva, hülyeségeket fecsegve két srác társaságában, egészen addig, míg meg nem szólalt a csengő.

Gyorsan összedobtam egy részt neked, CamilleBetranche! :) Gyógyulj meg!