Paranormális Lány 2. /Befejezett/

10.fejezet-Követek

Még mindig nem sikerült felfognom, amit apa éjjel mondott. Teljes abszurdum. Kizárt! Mégis itt álltam a sátrunk előtt és Owenre vártam, aki láthatólag nem igazán akart elszakadni Joycetól még erre a két napra sem.
-Istenem! Holnap már jövünk is vissza. Nem évekre megyünk, drámakirálynő! - fakadt ki Kali és a pólójánál fogva rángatta el az öccsét Joytól.
-Sok szerencsét! - intett az oroszlánlány és eltűnt a sátor bejárata mögött.
Owen dühös pillantást vetett Kalira, aki csak megvonta a vállát, aztán az alakváltást követően bevetette magát a fák közé, mi pedig követtük.
-Húzzatok bele! - kiáltott hátra a nővérem enyhén rekedt hangon. - Ha naplementére oda akarunk érni, akkor nagyon kell sietnünk.
-Már most tisztára olyan, mint egy diktátor. Minek neki az alfa rang? - mordult fel Owen mögöttem.
A tündérekkel a birodalmuk egyik szélső részén fogunk találkozni, ami sajnos nem a szomszéd városban volt. Az út nagyon hosszú és nagyon fárasztó. Kali már az elején kijelentette, hogy két fél órás-órás szünetet fogunk tartani, amikor lehet enni és pihenni egy keveset. De ezt is csak abban az esetben engedte meg, ha annyira gyorsan futunk, hogy az út végére lefaragjuk azt a két órát, amit elvesztegettünk. Semmit nem hoztunk magunkkal, hogy még gyorsabbak legyünk.
Naplementére értünk a találkozási helyre. Négy teljesen felfegyverzett tündér fogadott minket, kezükben csontig felhúzott íjukkal. A szárnyuk a hátukra simulva pihent.
-Fenyegetve érzik magukat - jegyezte meg Owen enyhe mosollyal az arcán.
-Tegyünk róla, hogy ne így legyen - szólalt meg Kali halkan. Mind visszaváltoztunk emberekké, mire a tündérek kétkedve ugyan, de leengedték a fegyvereiket.
-Minek köszönhetjük ezt a hirtelen látogatást? - hallattszott az egyik tündér folytott hangja. A sisakjuk nem csak az arcukat, hanem az egész fejüket befedte.
-Mason Russel a segítségeteket kéri. A keleti falka elfoglalta a területünket, de nem egyedül tették. A boszorkányok segítettek nekik és így jóval nagyobb erőre tettek szert...- kezdte el Kali, de az egyik tündér közbevágott.
-Nézzük, hogy jól értem e. Azt szeretnétek, hogy segítsünk nektek egy harcban, ami nem is ránk tartozik. - foglalta össze két mondatban.
-Igen. - bólintott a nővérem határozottan, bár az álla annyira megfeszült, hogy tudtam, bármelyik pillanatban eltörheti a saját fogait.
-Sajnálom, de nem. Nem akarunk belefolyni ebbe. A népünket ez a háború nem érinti. Maradjon is így! - jelentette ki határozottan a tündér és valahol mélyen tudtam, hogy a döntése végleges és megmásíthatatlan.
-Ha az apám szívességet kér, azt meg is szokta hálálni. Nem kérünk sokat. Már egy kis csapat is segítség lenne számunkra. - erősködött Kali tovább, de a tündér megrázta a fejét.
-Sajnálom. Meg kell kérnelek titeket, hogy távozzatok. A jelenlétetek bajt hozhat ránk. - fordított nekünk hátat a tündérek követe és meg sem várva a válaszunkat, útnak indult a birodalom belseje felé.
Kali felmordult mellettem. Már félig átalakult. Zöldeskék, gepárd szeme ragyogott a sötétben, a bőrén megjelentek a jellegzetes sötétbarna pöttyök, de csak néhány helyen. A karja felső részén, a combján és a homlokán.
-Nem tehettél semmit. Előre tudták, hogy el fogják utasítani az ajánlatot. Esélyed sem volt - motyogtam halkan.
Kali arckifejezése nem változott.
-Menjünk haza! - sziszegte félig rekedt, állati hangon, aztán bevetette magát az erdőbe.
Tehetetlennek érzetem magamat. A tündérek szépen cserben hagytak minket.
Otthon apa hatalmas csalódásként könyvelte el a helyzetet.
-Támadnunk kellene. Mielőtt még a boszorkányok megérkeznek. - dobtam fel az ötletet.
-Ha ti megjártátok ennyi idő alatt a tündérbirodalmat oda és vissza, akkor nekik sem lehetett gondjuk a boszorkányokkal. - rázta meg a fejét apa.
-Dehát most már teljesen fölösleges tovább várni. Minden egyes nappal felkészültebbek lesznek, mint mi. Ne várjunk addig, míg képtelenség lesz visszaszerezni a tisztást. Most támadjunk. - szólalt meg Kali.
Apa elgondolkodott.
Hosszú percekig csend honolt. Még levegőt sem mertünk venni.
-Készüljetek fel! Amint a nap előbújik, támadunk! - jelentette ki apa határozottan és abban a pillanatban az egész sátorban szétáradt a harci kedv. Támadni akartunk. Visszaszerezni az otthonunkat.