Vártalak...(Mert más vagyok...➡folytatása⬅)

1.rész

Feküdtem a sötét szobámban, és meredten bámultam a plafont, amire a lyukacsosra engedett redőnyön beszűrődő fény árnyékokat vetett. Néha meg-megjelent előttem az arcod, de amikor az egyik kezemmel feléd nyúltam, ujjaim nem találtak rád. A halálod nem hagyott maga után mást, csak a mérhetetlen nagy fájdalmat, ami darabokra szaggatta a szívem, és a torkomat szorongatta éjszakánként. Volt amikor már ezt sem éreztem, csak lebegtem a végtelen sötétségben arra várva, hogy értem gyere, de persze sosem jöttél. Szomorúságom csak úgy tudtam enyhíteni, hogy a ruháidban aludtam vagy a kedvenc parfümöddel tele fújtam szobát, pont mintha ott lettél volna; pedig tudtam, hogy nem leszel... A telefonom mindig mellettem volt, hiszen amikor már az elviselhetetlennél is jobban hiányoztál, a kezembe vettem, aztán a számodat tárcsázva a fülemhez szorítottam a készüléket, és megvártam míg a sípszó után bekapcsol a felmormolt szöveged, csak azért, hogy pár másodpercig hallani tudjam hangod. A napok, az órák, a percek teljesen egybefolytak, hiszen nélküled már ezeknek sem volt semmi értelme. Minden éjszaka elteltével, csak jobban vártalak, mert nem hittem és még most sem hiszem, hogy sokáig bírni fogom ezt az egészet úgy, hogy nem vagy mellettem. El sem tudod, hinni, hogy hányszor vettem a kezembe egy kapszulánál több altatót, hogy elaludva többé ne keljek fel... De sosem voltam annyira bátor, hogy ezt tegyem, mert jól mondtad, mikor elmentél, hogy amíg én élek, velem együtt te is létezel tovább, bennem...

Az üres szobám parkettáján álltam, ami tegnap már majdnem teljesen ki lett pakolva. A falak csupaszan tekintgettek vissza rám, én pedig szomorúan konstáltam őket. Nem akartam elmenni, de beláttam, hogy így lesz a legjobb. Túl sok emlék kötött ide, így pedig nem tudtam tovább itt élni. Steven halála teljesen ronccsá tett, már én sem ismertem magamra - Jason? - lassan megfordultam, hogy szembe legyek a rám váró szüleimmel. Egymásba karolva küldtek felém szomorú pillantásokat. Tudtam, hogy aggódnak értem, de nem akartam, hogy mást higgyenek, mint ami valójában volt - Lassan indulnunk kéne...- intette fejével anyu az ajtó irányába, mire én egy aprót bólintva lépkedtem ki a szobából, ami annyi időn keresztül menedéket adott nekem. A küszöbnél megállva még egy utolsó pillantást vetettem rá, aztán gyorsítva a tempón végig siettem a nappalin, majd kilépve a házból bevágódtam a kocsi hátsó ülésére - Kicsim? - fordult hátra az előttem lévő ülésben anyu, hogy rám lásson - Ugye tudod, hogy így lesz a legjobb? - apró kezét felém nyújtva megsimogatta a térdem. Nem tudom, hogy mit mondhatnék, ezért csak megvontam a vállaimat lezártnak tekintve a beszélgetést. Egy szomorú sóhajt hallatva fordult előre, én pedig fellélegezve húnytam le a szemeimet, aztán a kocsi ablakának döntött fejjel vártam, hogy elinduljunk.

~♡~

Az út hosszú volt és unalmas. Amikor végre megálltunk egy hatalmas, kertes ház előtt, rögtön kipattantam a kocsiból. Nagyokat nyújtózkodva pillantottam szét a környéken. Az úton alig járkált pár autó, helyette kisgyerekek szaladgáltak a játékaikkal. Minden olyan élettel teli volt. A fák, zöld fűcsomók, az emberek, valahogy még nekem is jobb lett a hangulatom.

- Gyere fiam, pakoljuk be a cuccokat! - intett apu a fejével a csomagtartó irányába, mire én készségesen odasétáltam, és kivettem két nagy dobozt, hogy becipeljem őket a házba. Lassan elindulva az ajtó felé kezdtem el sétálni, amikor valaki nagy lendülettel nekem jött. Elvesztve az egyensúlyom a földre döltem, a dobozok pedig kiestek a kezemből - Ilyen nincs...- mormogtam az orrom alatt, miközben lehunyt szemekkel próbáltam lecsilapítani a bennem fortyogó düht.

- Segítsek felállni? - egy ismeretlen, mély, rekedtes hang szólított meg, akinek tulajdonosa felettem tornyosult egyik kezét várakozón felém nyújtva. Összehúzott szemekkel pásztáztam a fiút, aki körülbelül velem egyidős lehetett. Szőke haja, markáns arcvonásai, és telt csókos szája volt. Az orrában piercing díszelgett, megcsillanva a napfényben. És a szeme...Sosem láttam még ennyire zöld szempárt.

- Uhmm...nem! - szedtem össze magam, aztán kezeimre támaszkodva felkeltem a földről, majd összehúzott szemekkel bámultam a fiút, aki vigyorogva figyelt - Legközelebb talán jobban is figyelhetnél...Tudod azért van a szemed, hogy nézz vele! - szúrtam oda neki, aztán felkaptam a földről az egyik dobozt, hogy folytassam az utam - Ide adnád nekem a másik dobozt? - húztam fel az egyik szemöldököm, mire ő csak egy szemforgatás közepette felkapta azt és megindult az ajtó felé. Összezavarodva pillantottam utána, aztán rájöttem, hogy mögötte sétálva jobban is szemügyre tudom venni. Hosszú, izmos lábai voltak, amiket a szűk, fekete farmer a bőréhez simulva tökéletesen kiemelt. A fehér pólója alatt a hátizma meg-megfeszült, miközben egyet- egyet lépdelt.

- Tetszik amit látsz? - nézett rám a válla felett vigyorogva, mire én égő fejjel az alsó ajkamba haraptam. Jézus, mi a francokat művelek?

- Nem értem, hogy miről beszélsz - ráztam meg a fejem, hogy leplezzem a zavarodottságom. Komolyan arra készültem az előbb, hogy megbámuljam ennek a srácnak a seggét? - Azt sem tudom, hogy ki vagy! - sétáltam fel a lépcsőn, majd belépve az ajtón letettem a dobozt a nappali padlójára. Ő is ugyanígy tett.

- Hívj csak a szomszéd fiúnak - kacsintott rám, aztán ellépve mellettem kisétált az ajtón. Hitetlenkedve mentem utána. Pont neki kell mellettünk laknia? Mit fogok kezdeni ezzel a helyzettel?

- Ugye most csak szórakozol velem? - húztam fel kérdőn az egyik szemöldököm, mire ő elnevette magát, azon a mély, öblös hanján. Miközben hallgattam önkétlenül is mosolyra húzódott a szám. Fogalmam sincs, hogy mikor mosolyogtam utoljára, és rá kellett jönnöm, hogy hiányzott ez az érzés, ami közben átjárt. Tudtam, hogy Steven boldog lenne, ha látná.

- Én nem szoktam szórakozni ilyennel, szomszéd - eresztett meg felém egy apró mosolyt. Szemforgatva vakargattam meg a tarkóm, miközben valami jó beszóláson agyaltam, de nem jutott semmi frappáns sem az eszembe - Jó napot, Mr. Colins! - fogott kezet a fiú apuval, aki csak mosolyogva konstált minket. Volt valami furcsa abban a mosolyban...

- Örülök, hogy újra látlak, Jesse! - veregette hátba apu a fiút, aztán rámkacsintva tovább haladt. Teljesen összezavart ez a helyzet. Összeráncolt szemöldökkel néztem utána, aztán a fiú felé fordulva vigyorra húztam az ajkaim.

- Szóval Jesse a neved - fontam össze karjaimat a mellkasom előtt, mire az említett csak nevetve megrázta a fejét. Őszintén szólva nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, ahogyan az előttem álló fiúval sem.

- Neked pedig Jason...

- Honnan...

-...Apukádtól tudom - vonta meg a vállait - Amikor nem rég még egyedül járt itt, találkoztam vele és sokat mesélt rólad, bár jobban nézel ki, mint a képeken - húzogatta fel- és le a szemöldökét, amit én csak egy szemforgatással nyugtáztam le.
Nem tetszett a gondolat, hogy beszéltek rólam. Fogalam sem volt, hogy mennyit árulhatott el rólam az apám. De próbáltam elnyomni magamban a feltörekvő rossz érzést, csak néhány percig el akartam felejteni a fájdalmat.

- Akkor most fog jönni a megható szerelmi vallomás? - húztam fel kérdőn az egyik szemöldököm, miközben összefontam magam előtt a karjaimat.

Jesse sejtelmes mosollyal az ajkain közelebb lépdelt hozzám - Arra még várnod kell, szép fiú - meleg lehellte a bőremet csiklandozta, miközben az ajkai a fülcipámat súrolták. Egy pillanatra teljesen ledermedtem, hiszen Stevenön kívül senkinek sem engedtem, hogy ennyire közel kerüljön hozzám, és nem terveztem, hogy ez másképp is lesz. De úgy tűnt Jesse teljesen keresztül húzza a számításaimat.

~♡~

Sziasztok mogyorók!😙
Amint látjátok meghoztam az első részt, remélem tetszett...❤
Köszönöm, hogy olvassátok a történetem☺😚!
Hatalmas ölelés❤