Haláltánc

36 5 0
                                    

Valaki vodkát öntött a puncsba. Biztos Chris Crawford volt, a baseball-csapat kapitányaként bármit megtehet, nem fogják kirúgni. Mindig ő csinálja a legnagyobb balhékat, már egy egész regényt lehetne írni belőlük. Mondjuk az utolsó gimis bálon alkoholt csempészni a puncsba... Valljuk be, nem túl kreatív húzás.

Nálunk a bál mindig tél végén van. Ez a végzősök utolsó nagy mulatsága, rendszerint nagy buli, mindig valaki kitalál valamit, hiszen az utolsó fél évre úgysem fogják kirúgni az iskolából, akinek pedig van esze, ilyenkor olyan balhét eszel ki, amiért még évekig emlegetni fogják a nevét. Talán nekem is el kellett volna gondolkoznom valamin, hisz ezalatt a pár év alatt csak a mértéktelen alkohol-fogyasztásról jegyezték meg a nevemet. Minden egyes házibuliban csontrészegre ittam magam, jó pár kínos szituációt és tömény piaszagot hagyva magam után. Ez vagyok én, Maryam Beans, az alkoholista leányzó. Nem így képzeltem el az életemet. Nem így szeretném folytatni. De ha már megkóstoltam a vodkás puncsot, nem tudok neki ellenállni...

Nézem a táncoló tömeget, kortyolgatva a kotyvalékot. A szaga émelyítő és égeti a torkomat, de mégis iszom. A dalok felváltva lassúak és pörgősek, a fiúk többségén unott arckifejezés ül, amiért alkalmi partnerüket kell pörgetniük a parketten. A határozott lányok mindig rá tudják venni a fiúkat még arra is, amit nem akarnak. Még Chris Crawfordot is rá lehetne venni arra, hogy táncoljon, ha bármelyik lányt is tisztelné annyira.

Egy lassú, csöpögős zene következik, a párok rögtön közelebb húzódnak egymáshoz, a szerelmesek egymás vállára is hajtják a fejüket és úgy lépegetnek tovább. A lányok báli ruháját nézem, úgy festenek benne, mint a hercegnők. Mint megannyi színes vattacukor próbálják lenyűgözni a fiúkat, akik korosztályukhoz híven csak a push-uppal feltolt melleikre és a forgás közben kivillanó combjaikra csorgatják a nyálukat.

Hirtelen a semmiből egy srác lép elém. Tetőtől talpig fekete. Fekete cipő, fekete nadrág, fekete zakó, fekete ing, fekete nyakkendő, fekete szem, fekete haj. Az arca viszont fehér, szinte világít a sok sötét szín mellett. A kezét nyújtja: felkér táncolni. Meglepetésemben, még mielőtt jobban átgondolhattam volna, megfogom a kezét, ő pedig szelíden a parkettre húz. Az új dal üteme tökéletesen passzol a bécsi keringőhöz. Évek óta nem táncoltam páros táncot, mégis vele együtt mozgok, ahogyan elkezd vezetni. Egy, két, há', egy, két, há', egy, két, há', egy, két, há'... Még mielőtt megismerkedtem volna az alkohol mámorával, a tánc volt az életem. De részegen nem lehet táncolni.

- Nagyon jól táncolsz - mondja a srác. Szinte suttogva beszél, olyan, mintha távolról szólna hozzám, de mégis tisztán értem. Biztosan a vodka hatása...

- Sosem láttalak még itt - közlöm köszönet helyett, habár ez elég udvariatlan így elsőre. Az arcát vizsgálom. Nem látom tisztán a vonásait.

Nem válaszol. Némán pörgünk tovább a dal ütemére. Mintha egy másik világba csöppentem volna, csak ő van és én, senki és semmi más. Félek, ha megszólalok, megtörik ez a csodálatos varázslat. Átadom magam neki és a zenének. Együtt lépünk, együtt mozgunk; eggyé válunk.

Aztán hirtelen vége szakad az illúziónak.

A zene leállt. A lendülettől még mindig lihegek, próbálom megtalálni az egyensúlyt, de magassarkúban és a pár pohár vodka után nagyon nehéz. Mindenki engem bámul. Eleinte nem törődöm vele, aztán észreveszem, hogyan néznek: furcsán, mondhatni meglepetten - mintha hirtelen idegen nyelven kezdtem volna el üvöltözni a parkett kellős közepén. De hiszen táncoltam! Keringőztem, mint mindenki más! Vagy mégsem?

Kirohanok a teremből. A parkolóban kiugrom a magassarkúmból és mezítláb futok tovább az autómig. Tudom, hogy nem kellene részegen vezetnem, de talán egy - vagy még egy - alkalmat túl fogok élni.

Elerednek a könnyeim, nem tudom tovább magamban tartani keserűségemet. Mindig is kitaszítottként, magányosan éreztem magamat. Egyetlen nevet sem tudnék felsorolni, akit a barátomnak tekinthetnék. Eleinte nagyon szomorú voltam emiatt, de rászoktam az alkoholra, az segített feldolgozni és elviselni a magányt. Próbáltam úgy csinálni, mint akit nem érdekel, mit gondolnak róla, és ezt ezidáig el is hittem magamnak. Fizikailag ugyan sohasem bántottak, de a házibulikon részegen elkövetett kínos szituációk miatt rengetegen csipkelődtek. Egyedül ettem ebédszünetben, egyedül járkáltam a folyosón, egyedül mentem mosdóba... Az alkohol előtt a tánc volt az életem, de fel kellett adnom, mert nem tudtam leszokni a piáról. Egyedül szegény szüleimet sajnálom... Nagyon szeretem őket. Minden egyes alkalommal megígérem nekik, hogy nem nyúlok többé az alkoholhoz. Aztán mindig megszegem. Az egyetlen lányuk vagyok. Az egyetlen, elcseszett gyermekük.

Egy kövér könnycsepp gördül végig az arcomon. A látásom elhomályosodik, már nem nézem az utat. Amikor sikerül kitörölni az összes nedvességet a szememből, látom, hogy az ellenkező sávban haladok. Nem értem, hogy tudnak az angolok így vezetni.

És akkor meghallom a szemben jövő kamion dudáját...

NovellákWhere stories live. Discover now