Hanna egy átlagos, hétköznapi lány. Egyik este, mikor a kedvenc bandájának, az R5-nak a koncertjére igyekszik, VÉLETLENÜL belefut a banda énekesébe, Ross Lynch-be. A fiú egyből besobja magát a lány szívébe, és ez kölcsönös, de persze csak barátilag...
Sziasztok! Meghoztam a következő részt! Jó olvasást!
Az ajtóban legnagyobb meglepetésemre ROSS LYNCH állt. Ez lehetetlen! -Szia Hanna! -köszönt angolul. -Te meg hogy kerülsz ide? -kérdeztem döbbenten. Semmi "Szia!" persze. Tipikus én. -Én hívtam ide. -jött oda Eszti és a vállamra tette a kezét. -Hogy a bánatos életbe?!?!!! -Tudod, tegnap este ráirtam Twitteren és megadtam neki a címemet és megbeszéltem vele, hogy jöjjön el, mert nagyon fontos dologról kell beszelnetek. Rosshoz fordultam. -Mégis miről kéne beszélnünk? -Tudod, tegnap este mikor visszatértem az öltözőbe, leültem a többiekkel beszélgetni és mikor leültem a kanapéra, véletlenül ráültem erre... Azzal előhúzta a zsebéből a medálomat. -Uramisten! Köszönöm Ross! -A nyakába ugrottam. -Köszönöm! Köszönöm! Köszönöööm!!! Ő viszonozta az ölelését. Megsimogatta a hátam, majd óvatosan szétváltunk, ezután kínos csend következett. Ross rám mosolygott, én zavartan visszamolyogtam. Egyszerűen nem értettem mi ütött belém. Máskor mindig magabiztos vagyok, de most azért csak Ross Lynch áll előttem!! Szerencsémre (vagy inkább visszagondolva szerencsétlenségemre) attól még, hogy én totál idióta voltam, attól még Eszti önmaga maradt. -Ross, nem jössz be? -kérdezte. -Nem, nem akarok gondot. -Akkor vidd el Hannát sétálni. -lökött neki Rossnak, olyan erővel, hogy majdnem mind ketten elestünk. -Eszter! -fordultam felé szikrázó szemekkel, de ő csak kidobta a kedvenc bakancsomat és pulcsimat, majd nemes egyszerűséggel becsapta előttem az ajtót. -Eszter! Azonnal nyisd ki! Baszd meg, ez nem vicces! Engedj be! -kattant a zár, én meg ott maradtam Rossal kettesben. -Ne haragudj, általában nem szokott így viselkedni. -mentegetőztem, majd még egyet rásóztam az ajtóra. Semmi. -Nem baj. -rázta meg nevetve a fejét. Legalább ő élvezi a helyzetet. -De, hogy legalább megnyugodjon, mit szólnál, ha addig tényleg elmennénk sétálni? -Oké. -voltam meg kínosan mosolyogva a vállam, majd belebújtam a bakancsomba és felvettem a pulcsim. Aztán elindultunk. Ekkor vettem csak észre, hogy milyen jól néz ki. Valami eszméletlen helyes volt. Mondjuk ez elég furcsa volt tőlem, de nem tudom ezt finomabban elmondani. Fekete sapka volt rajta, hozzá fekete farmer, fehér póló és egy fekete dzseki és fekete sportcipő.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Apám! Ennyi. Most először akarok egy csókot egy igazi szívdőglesztő popsztártól. Oké, ez hülyeség! De csak az a baj, hogy ő csak a medálomat hozta vissza. És én sem akarok tőle semmit sem most, sem a jövőben. -Jó szórakozást! -kiáltott ki Eszti az ablakon és egy zsebkendővel integetett, én pedig nemes egyszerűséggel bemutattam neki. Ross elnevette magát. Én is elmosolyodtam. -Hova menjünk? -kérdezte mosolyogva. -Nem tudom. Mi szónál, ha elmennénk a Neckar folyó partjára? -Nekem jó. Ekkor hátrafordultam és láttam, hogy apa és Eszti apja éppen jönnek le az utcán kocsival. A picsába! Ha meglátnák Rossal, mind annyian elbukunk és akkor végünk. -Ross? -kérdeztem. -Igen? -Gyorsan futsz? -Igen. Miért? -Mert apáék itt vannak és tudod, ha meglátnák veled, akkor mint már említettem párszor, végem. Szóval? Sprint? -Már meg sem lepődött. -kuncogott.
