Bite Your Tongue - あなたの舌をかみます (Naruto fanfiction, magyar)

1. fejezet

Bird of nights

A fűszálakon harmatcseppek csillogtak. A hold varázslatosan sziporkázott odafönt, az ég hollófekete tengerében. A hűvös szél finoman söpört végig a sötétzöld erdőn, megcirógatva a leveleket. Sötét volt, csak a hold és csillagai világították meg az éjbe borult világot. A táj csendes süppedt bele a bársonyos feketeségbe, az éjszaka jellegzetes finom hangjait csak néha törte meg egy-egy éji madár rikkantása. A szél zúgása, az ágak halk recsegése, és a közeli folyó zubogása, a fűben mocorgó rovarok zsizsegése alkotta meg az éjszakai erdő szimfóniáját.

Egy közeli ágon bagoly huhogott és meresztette szemeit az esti tájra, préda után kutatva, de csak azt a lányt látta. A lányt, aki egy jókora tölgy vastag ágán ült, hátát a törzsnek támasztva. Haja és ruházata része szinte összeolvadt a sötét lombozattal. Az ANBU egyenruháját viselte, ott volt bal karján a tetoválás is. Fejét a fatörzsnek döntötte, és a levelek között tekintete az égboltra kalandozott. Szeme alatt sötét karikák húzódtak, úgy nézett ki, mint aki nem aludt már napok óta.

Ez a lány voltam én. Kedvenc időtöltésem ez volt. Egyedül, az erdőben üldögélni egy fán és a csillagokkal teleszórt eget bámulni. Küldetésről jöttem vissza úgy egy órával korábban, de nem volt kedvem hazamenni. Inkább azonnal kijöttem ide, az erdőbe. Még nálam voltak a fegyvereim, viseltem az egyenruhámat is. Sőt... még a sebeimet sem ápoltam, vagy ápoltattam le. Azt ígértem Godaime-samának, hogy azonnal a kórházba sietek, de végül mégse tettem meg.

A bal karomon ronda vágás húzódott, és tele voltam horzsolásokkal. Egy négyfős osztaggal mentem küldetésre, a szokásos banda, akikkel együtt missziókra jártam mindig. Már jó ideje – Orochimaru támadása óta – egy bűnbandát hajkurásztunk az ANBU-val, akik Sandaime-sama temetése után egy nappal bukkantak fel Konohától nem messze, és néhány közeli falut fosztogattak, úgy tűnt, puszta heccből, mintha csak dühíteni akartak volna minket.

Nemrég egy ANBU hírszerző azt az információt hozta, hogy megtalálta a banda rejtekhelyét. Éppen ezért azonnal kiküldtek egy tízfős csapatot, hogy három oldalról közelítsék meg a búvóhelyet. Én, mint már mondtam, megszokott partnereimmel, Yamival, Souchival és Chisennel közelítettem meg a búvóhelyet északról. Csapda volt. Lerohantak minket, és némi harc után kénytelenek voltunk visszavonulni. Én fedeztem a többieket Chisennel, hátulról, míg a két súlyos sebesültet ketten-ketten védték és támogatták. Yami ment elöl, mutatta az utat mögötte Souchi, így kettős védelmet biztosítottunk a sérülteknek és azok szállítóinak. Szerencsésen visszajutottunk, és miután Chisen meg én leadtuk a jelentést Tsunade-samánál, idejöttem.

Mázlink volt, még a súlyos sérültek sem kerültek életveszélyes állapotba. Chisen elment a kórházba, leápoltatni a sebeit, és lecsekkolni Yamiékat, de én inkább a magányra vágytam, mint a medi-ninek lágy és biztató szavaira, meg a hosszú orvosi kifejezésekre.

Sose szerettem az ANBU-t. Mármint... rengeteg küldetést teljesítettünk, emberéleteket mentettünk meg, vigyáztuk Konohát... de... Közben mi szenvedtünk. Az ANBU egyfajta enyhítés a pokol által okozott sebekre. Csalfa gyógyír, ami elfeledteti veled a kést, és észrevétlenül tágítja annak nyomát. Az ANBU minimum 90%-a azért vált a szervezet katonájává, mert munkával akarta elhalmozni magát, hogy elfelejtse a bánatát, a fájdalmát, ellensúlyozza a kínt.

A porcelánmaszkok mindent elrejtenek. A személyiséget az arccal együtt, a fájdalmat és félelmet... a könnyeket. Másokat védelmezünk, mások életét fogjuk óvatosan, mint törékeny tojást, és az életünkkel is megóvjuk őket a bántódástól. A saját vállunkra vesszük a bajokat, hogy önmagunk bajai eltörpüljenek a kötelesség mellett.