Nothing [Cameron Dallas][Szünetel]

26. rész

A kórház folyosóján lépkedtem. Cipőm sarka hangos kopogást idézett elő a kihalt helyen.

Ma végre elhagyhatom ezt az átkozott helyet.

A kabát tulajdonosa végül kiderült, hogy tényleg Dallas. Valamiért annyira reménykedtem benne, hogy mikor nyílik az ajtó, ő jön be. Azt hiszem kellett neki egy nap, hogy rászánja magát. Mikor megláttam az ajtóban a barna kócos hajzuhatagot a hasamban bizsergető érés keletkezett. És ez nem jó! Én a gyűlöleten kívül semmi mást nem érezhetek iránta.

A recepcióhoz léptem, elmondtam a nevem és kitöltöttem egy lapot, amin a kijelentkezésemhez szükséges dolgok voltak.

Annyira örültem, hogy végre friss levegőre mehetek. A kórházi udvarra néha kimehettem – felügyelettel -, de az csak egy pár négyzetméteres füves, betonos terület volt. Néha úgy éreztem magam, mintha egy elmegyógyintézetbe lennék bezárva, ugyanis a legtöbb beteg hasonlóan viselkedett.

Mindenfelé fehér ruhás ápolókat lehetett látni, akik kísérgettek melegítős emberkéket.

Anyámnak két nappal ezelőtt haza kellett utaznia, ugyanis a munkája nem engedi a hosszabb távolléteket.

Körülbelül 1 hetet töltöttem itt.

Viszont annyira féltett, hogy megbeszélte az egyik ismerősével – akiről kiderült, hogy a családjával már jó pár éve Amerikában élnek - , hogy hagy költözzek hozzájuk az év végéig, mert szerinte, ha egyedül lakok, nem tudok magamra vigyázni. Így persze ott lesz egy „pótanya", aki minden lépésemet lesni fogja. Remek!

Kilépdeltem a fotocellás ajtón és leültem az egyik padra. 10 perccel ezelőtt hívtam egy taxit, de még sehol sincs.

A legjobb dolog, ha meglátogat az anyám, hogy ad nekem rengeteg pénzt. Amit bármire költhetek. Ezért sem kell ma busszal cipekednem haza. Haza? Legalábbis a kollégiumba. Mostantól már azt sem nevezhetem otthonnak, hiszen hamarosan át kell költöznöm egy vadidegen házba, egy vadidegen családhoz.

Becky-vel – így hívják anyám barátnőjét – már találkoztam. Valamelyik nap bejött hozzám, és megígérte, hogy segíteni fog összepakolni és átcuccolni. Természetesen elutasítottam a pakolásban való segítséget, hiszen jobban szerettem a saját cuccaimat egyedül összerámolni. Viszont a kocsi segítséget elfogadtam, hiszen rengeteg kacatot felhalmoztam az utóbbi időben. Már nem csak 2 bőröndöm van.

Pár perccel később megjelent a jól ismert, sárga színű autó. Megfogtam a táskám és a kocsihoz rohantam. Lediktáltam a címet és a sporttáskához fordultam, hogy előkotorjam a telefonom és a fülhallgatót. Elindítottam a The NGBH-tól a Sweather Weather-t.

Szerencsére a kórház nem volt messze a kolitól, így az út nem volt hosszú és nem kellett egy vagyont kifizetnem.

Az épület előtt álltam és figyeltem ahogy elhajt a kocsi. Nem volt túl sok kedvem pakolni.

Nagy nehezen rávettem magam, hogy induljak el. Felvonszoltam magam a lépcsőkön, és előkotortam a kulcsom. A zárba helyeztem, meglepően keveset szerencsétlenkedtem vele!

Kissé félve nyitottam ki az ajtót, hiszen bármi lehet odabent. Üres, összehajtogatott dobozokon kívül és persze az elmaradhatatlan rendetlenségen kívül nem találtam semmit. Az asztalomhoz mentem, ledobtam rá a kulcsot és a táskát. Egy sárga cetlire, szépen ívelt, nőis betűk voltak írva:

„Hagytam itt dobozokat, hogy könnyebb legyen a pakolás. Remélem nem gond. Hívj, ha végeztél és jövök! – Becky"

A cetlit hagytam hagy essen le a neki szimpatikus helyre, és az ágyamba dőltem. Semmi kedvem sincs pakolni! Hagyjanak már, most jöttem ki a kórházból!

***

2 óra múlva fáradtan dőltem el a földön. A szoba most körülöttem kiürült, minden dobozokban hevert. A könyveimet – ami a suliba kell – egy táskába süllyesztettem, a ruháimat a két bőröndbe és a többi kacatot a dobozokba. A törékenyebb dolgokat becsomagoltam pukkanós fóliával és úgy helyeztem el a dobozban.

A telefonom az üres asztalon hevert, arra várva, hogy érte nyúljak és hívjam Becky-t.

Feltápászkodtam a puha szőnyegről és belekapaszkodtam az asztal sarkába. Felhúztam magam annyira, hogy elérjem a telefont és gyorsan elkaptam. Visszaestem a földre. Felhívtam Becky-t és vártam, hogy jöjjön.

Pár percet pihenhettem csak, mert meghallottam a kopogást. Kinyögtem egy gyerét, ami kicsit úgy hangozhatott mintha a halálomon lennék és ez lenne az utolsó szavam. Kb. így is éreztem magam.

Becky nevetve lépdelt beljebb, mikor meglátta, hogy a földön fekszem. Szerencsére nem mondott semmit, csak megfogott egy dobozt és elindult arra ahonnan jött. Követtem a példáját, én is a kezembe vettem egy kartondobozt és elindultam a kocsi felé.

Egy újabb otthon, egy újabb élet.