Farkasok között

{5/4.} (El)Múlt

Kate és Jennifer óta nem volt senkivel! Ha Paigen is túl teszel megtapsollak! - ujjongott.
- Hogy kik? - kérdeztem összezavarodva.

- Ó. - esik le valami a vörösnek. Zöld íriszében bűntudat és félelem "játszadozik" egymással. - Szóval nem mondta el neked...
- Alig ismerjük egymást. - értetlenül pillantok ki a korházi szoba plexi üvegablakain, tanulmányozva "új ismerősömet". - De te elmondhatnád. - fordulok vissza Lydia felé felvont szemöldökkel.

Ő is kinéz az üvegen, ugyanúgy Dereket tanulmányozva. Lehajtja a fejét és azt mondja:
- Ezt talán vele beszéld meg.

Bólintok egy aprót és elindulok az ajtó felé, mikor Lydia visszaránt.
- Elment az eszed?! - kérdezi hisztérikusan. - Nehogy így nekironts ezzel! Főleg ne most, mert tudni fogja, hogy én pletykáltam!

Lydia szemében mostmár cseppnyi bűntudat sincs, helyette a félelem vette át a "hatalmat". Nem tudtam, hogy mitől fél, vagy kitől, de attól nagyon. Aprót bólintok jelezve, hogy elengedhet. Puha keze óvatosan lecsúszik karomon, hosszú körmei megcsiklandozzák bőrőm.

Óvatosan visszaülök az ágy szélére, de pont abban a pillanatban nyitják ki az ajtót a fiúk. Mindegyikőjüknek idegesség és félelem keveredik szemükben.

- Mi történt? - kérdezem félve és gyorsan felpattanok az ágyról. Rossz ötlet volt. Hirtelen minden kezd elsötétedni és érzem, ahogyan levágódok a földre. Még kiveszem Stiles alakját, ahogyan felém fut és felkarol, a többiekkel ellentétben, de az utolsó hang amit hallok, Lydia apró sikoltása.

Baszki. Már megint? Komolyan?

Godolkodok, mikor is éles fájdalmat érzek alkaromban. Nem tudom mi az. Nem látom, de érzem, hogy fáj. Szemeim "kicsapódnak" és hangos ordítás közben felülök az ágyban. Mikor kiordítottam magamat szédülve pillantok alkaromra. Egy véres harapásnyom díszeleg csodás alkaromon. Pont a hegek alatt. Felpillantok a fiúkra. Mindegyiknek le van hajtva a feje. Bűntudat. De miért? Lydia megfogja másik, ép kezemet bíztatóan, barátian.
- Mi a franc ez? - kérdezem idegesen felemelve karomat. - Ki a franc harapott meg? És miért? És miért fáj, és éget?

Semmi válasz, csak lehajtott bűntudatos fejek.

- Válaszokat akarok! - kiáltom "kicsit sem idegesen".
Scott felemeli fejét és kiskutya szemekkel néz rám.

- Én voltam. Én haraptalak meg. Hogy életben tartsunk.

- És mivel tart az életben ha egy kannibál tini megharap? - még mindig kiabáltam.

- Mi nem kannibálok vagyunk. - szólal meg Derek halkan. Mi. Kik?

- Akkor mik? - kérdezem nyugodtan, de félve. Scott lehajtja a fejét, erőt vesz magán, pont úgy mint Derek, majd amikor felpillantanak lefagyok. Arcszőrzetük megdúsult, arcberendezésük megváltozott, éles szemfogaik voltak, de ami leginkább foglalkoztatott a szemük volt. Scotté vörösen világított, míg Dereké kéken.

- Vérfarkas. - motyogom magamba, majd Stilesra pillantok. - És te, te mi vagy?

- Egy kis ideig megszállt egy gonosz róka szellem, Nogitsune hogy pontosítsunk. De már jobban vagyok. - mosolyog aranyosan, miközben megjelennek gödröcskéi.

Istenem, hogy ebben a városban minden pali ilyen jól néz ki?

Lydiára pillantok, aki tudja, hogy mire készülök, ezért kihívja a fiúkat. Csak én éd Derek maradtunk bent. Mikor kikerültek a többiek látókörünkből, Derek közelebb jött, majd meg akart csókolni. Ajkai már súrolták enyémeimet, de eltoltam és kérdőn néztem rá?

- Ki az a Kate, és Jennifer? - tértem egyből a tárgyra. - És legfőképpen ki az a Paige?

Derek tágra nyitott szemekkel nézett rám, látszólag lesulytotta kérdésem.

Hirtelen füleimhez szorítottam kezem, mert egy egyre gyorsabban dobogó hang visszhangzott fejemben. Mint egy szív. Sikítottam, de nem sokra mentem vele, hiszen csak még hangosabb és gyorsabb lett. Hallottam, ahogyan Derek beszél valamit, de nem értettem tisztán. Talán szól a többieknek. Kirontott az ajtón és ahogyan távolodott, a hang úgy csökkent. Fellélegeztem, de nem tartott sokáig, ugyanis mikor visszaértek, már 4 külön dobogó szivet hallottam.

Mi történik velem?