VIII. Fejezet

710 25 1
                                    

Kereken egy hetet töltöttem a kórházban, beleértve a három napot, amit jóformán magamon kívül töltöttem. Sosem volt nyugtom, Embry szinte a nap minden percében mellettem volt, benézett a nénikém is, bármennyire is mondtam neki, hogy pihenjen vagy dolgozzon nyugodtan. Ha éppen Claire ment el akkor felváltotta Nessie, akit aztán Alice, Bella, Rosalie, na meg persze a többiek.

Akárhányszor fel akartam ülni vagy hosszabb sétát tenni megszidtak és vissza fektettek az ágyra, így nem csoda, ha szabadulásom napján szinte kiszaladtam az épületből. Elfintorodtam ahogyan kiértünk a szabad levegőre, ahol ismét szakadt az eső, már egy hete csak viharokat mondtak a tévében, nappalra is! Embry látva elkeseredésem, átkarolta a derekam és tovább noszogatott a kocsijához. Áldottam az eget, hogy nem a motorjával jött, de bizonyára tisztában volt vele, hogy most egy percig sem tudnék megülni azon a vacakon.

- Utálom ezt az időt – mormoltam kibámulva az ablakon, immár tíz perce az autóban egy újabb piros lámpánál.

- Mégis itt élsz – csipkelődött mosolyogva.

- Mert itt az életem – feleltem a vállának döntve a fejem. – Amúgy mi történt az alatt mialatt...hmm..aludtam? - kérdeztem, arca egy árnyalatnyival komorabb lett.

- Semmi sem, legalábbis én sem tudok semmiről, viszont az offőd mind a három napban bejött meglátogatni téged - húzta össze szemöldökét, és alig észrevehetően megfeszültek az izmai. – Ki kellene derítenünk, hogy mégis mi baja a csókának! - mondta határozottan, rengeteg rosszallással a hangjában.

- Ismerte anyut – feleltem. – Tudja, hogy Natalie lánya vagyok... - szövögettem tovább a gondolatmenetem. – Lehet, hogy a barátja volt vagy egy régi ismerőse... - találgattam.

- Nem elképzelhetetlen, de akkor is! Mit akarna tőled? - makacskodott, amire már nem tudtam válaszolni. Nem is akartam ezzel foglalkozni, nagyobb gondom is volt annál, hogy rá jöjjek mit akarhat tőlem Mr. Titokzatos Tekintet.

- Miért okozna egy álom ilyet? - kérdeztem végül továbbra is ki bámulva az ablakon. Nem értettem az összefüggéseket, vagy éppen ez az! Mindent értettem, de túl hihetetlen volt, hogy elhiggyem. – Mindig rosszul alszom, ha vihar van, de nem ennyire! - ráztam meg a fejem.

- Úgy gondolod, hogy a vihar miatt lehetett? - kérdezte elgondolkozva.

- Más ötletem nincs, de ez abszurd! – ellenkeztem saját logikámon.

- Egyelőre hagyjuk ezt – nézett le rám könyörgőn, mire csak halványan mosolyogva bólintottam, és jobban hozzá bújtam. Azokban a pillanatokban éreztem csak igazán, hogy mennyire is hiányzott. A kórház fertőtlenítő szagától már egy hete nem éreztem az ő illatát és nem is tudtam hozzá bújni.

- Haza menjünk? - kérdezte szórakozottan, mintákat rajzolva kézfejemre.

- Inkább menjünk le a partra – mormoltam kölyök kutya szemekkel, mire csak felnevetett és bólintott.

- Kérésed számomra parancs! - mondta szórakozottan. Ahogyan beértünk Lapushba onnantól már csak tíz perc volt, míg leparkoltunk a parthoz közel és elindultunk sétálni.

Elmondani nem tudnám, hogy mennyire örültem a friss levegőnek és az ismerős tájnak. Utálom az esős időt mégsem tudnék ezektől elszakadni. Patthelyzet.

Az eső szerencsére elállt, bár az idő cseppet sem javult, még szerencse, hogy volt egy olyan hősugárzó farkasom, mint Embry, aki készségesen ölelte át a derekam és húzott magához közel. Na igen, ilyenkor tudatosul bennem, hogy semmilyen jó időért nem szakadnék ki a karjaiból. Bár némi feszültséget okozott köztünk a kórház előtt történtek, tulajdonképpen ő sem és én sem tudtuk, hogyan is viszonyuljunk a másikhoz. Attól féltem, hogy megbánta vagy ilyesmi, de ahogyan olykor felpillantottam lélekbelátó, barna szemeibe ugyan ezt tudtam ki olvasni.

Égszakadás • Embry Call ff. / HunWhere stories live. Discover now