Égszakadás • Embry Call ff. / Hun

I. Fejezet

Bágyadtan pislogtam a besurranó nap első sugaraira, ezt az egyetlen dolgot szerettem a viharokban. Az utána való reggeli órákban mindig sütött egy kicsit a nap, még itt a legcsapadékosabb helyen is. Fáradtan fújtattam egyet és halványan elmosolyodtam a másik, immár üres párnát látva, még látszott, hogy Embry itt töltötte az éjszakát és a levegőben is halványan érezhető volt az illata, amit annyira szerettem, fahéj és erdő keveréke. Erőt véve magamon elkergettem fejemből az ilyen gondolatokat, elvégre csak barátok vagyunk és elkezdtem a mai napot. Úgymond a mai első napomat a gimiben. Áldottam az eget, hogy Claire is velem lesz egy osztályba így a gyomorgörcsöm jelentősen kisebb volt. Elvonultam egy gyors, reggeli zuhanyra, majd magamra vettem egy farmert és a kiszámíthatatlan időt elnézve egy háromnegyed ujjas, sötétkék pólót. A sötétbarna hajam nagy nehezen sikerült kifésülnöm és egy gyors szemceruza után készen is álltam. Az értesítő lapban azt írták, hogy kell a diáki vagy személyi, egy jegyzet füzet és toll, azokat pedig már a minap elpakoltam egy nem rég kapott táskámba.

Még mindig furcsa volt, hogy nem Grace vár rám a konyhában, egy leheletnyivel szomorúbb lettem, mikor eszembe jutott ötéves koromban elhunyt nagymamám. Annak idején nagynénikémnek, Rachelnek sem ment jól így közös megegyezés alapján úgy döntöttünk, vagyis inkább döntöttek - én öt évesen alig bírtam követni mi folyik körülöttem -, hogy ide költözik és átveszi a gyámságot. Ő új, boldogabb életet kezdhetett, míg én sem kerültem árvaházba.

- Jó reggelt! - mosolyogtam vissza varázsolva jó kedvem, Rachel kissé még kómásan pillantott fel a laptop mögül egy korty forró kávé közben.

- Neked is, Drágám - mosolygott lerakva a piros, fehér pöttyös bögrét az asztalra. - Hogy aludtál? - kérdezte kissé aggodalmasan, tudta, hogy általában nehezen viselem a viharokat, bár arról fogalma sem volt, hogy mi vagy inkább ki ennek az ellenszere.

- Jól - motyogtam bizonytalanul, nem akartam az eleinte létrejött halálfélelmemmel traktálni.

- Izgulsz? - mosolygott vidámabban első napomra gondolva, amitől idegeskedésem új erőt véve magán vissza tért.

- Kicsit - feleltem bizonytalanul. - Fogjuk rá - mormoltam végül látva minden tudó mosolyát.

- Ne aggódj, Claire ott lesz - mosolygott nyugtatóan, ami kicsit valóban megnyugtatott. Legalább nem kell egyedül átvészelnem ezt. - Azt hiszem ez ő lesz - kortyolt még egyet a kávéból, mikor meghallotta az ismerős dudálást, ami csak Claire közeledtét jelenthette. Gyors elköszönés után kiindultam a házból egyenesen Claire öreg csotrogányához, amit inkább meg sem említettem neki mert szíve, lelke benne volt ebben az autóban ahogyan Quilnek is, és nem mellesleg legalább elgurult velünk a suliig.

- Na, mi újság? - kérdezte teljesen fellelkesülve, mikor beültem mellé a kocsiba.

- Semmi - fújtam ki a benntartott levegőm. - Te hogy vagy? - Letagadni sem tudtam volna, hogy teljesen, totálisan ki vagyok készülve, de ő ellenben velem teljesen fel volt pörögve. Mosolyát mintha rá varrták volna az arcára, alig tudott megmaradni az ülésen. - Azért ennyire lelkes ne legyél... - nézett rám cinikusan, mire csak fújtattam egyet, amivel sikerült még jobban felvidítani. De jó...

A parkoló már tömve volt, még szerencsénk volt, hogy találtunk helyet, pedig csak háromnegyed nyolc volt. Legszívesebben eltűntem volna a föld színéről, mikor minden mellettünk elhaladó felsőbb éves ránk nézett.

- Na, ez már most jól kezdődik... - sóhajtottam feladóan, és hagytam, hogy Claire magával húzzon az ismeretlenbe. Termünket neki köszönhetően hamar megtaláltuk, alig bírt behúzni a terembe, majd szinte kifulladva leültünk az ajtó melletti első padba, ugyanis ez volt a legközelebb ahova el tudtam bújni.