Égszakadás • Embry Call ff. / Hun

II. Fejezet

E/3

Csendben ültek egymástól alig egy méterre, Gwen egy kis sámlin ült, a szokásos helyén, míg Embry elmélyülten munkálkodott a kocsi alatt, hogy az végre elinduljon és gazdája szombaton jöhessen érte. A lány halványan elmosolyodott, másmilyen munkát nem is tudott volna elképzelni nekik, olyan fiús és annyira szeretik ezt csinálni... Claire és Quil nem rég mentek el, az óra megállíthatatlanul kattogott a hat óra felé és Quil még véletlenül sem akarta magára haragítani a lány szüleit. Gwen kevésbé foglalkozott ezzel, tudta, hogy Rachel bízik legjobb barátjában, különben is, hat óra az még nem olyan késő...

- Mi volt a baj reggel? - kérdezett rá végül a fiú, Gwen számított rá, hogy hamarosan rá zúdulnak Embry kérdései, de szívből remélte, hogy később.

- Semmi – mormolta Gwen. – Bal lábbal keltem – ismételte reggeli szavait, fölöslegesen remélve, hogy Embry elhiszi és békén hagyja ezt a témát. – Ha komoly úgyis elmondom, tudod jól – tette még hozzá, hogy a fiú talán kielégítőnek találja a választ. És annak is találta. Egyelőre.

- Amúgy milyen az suli? - kérdezte Embry pár perc múlva, valamiért nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy van valami, amiről nem tud, noha Gwen magabiztosan állította, hogy minden rendben. De ennyi év után is azt hitte, hogy becsaphatja a fiút? Embrynek már szinte sértő volt, hogy ennyire vaknak hiszi Gwen, elég régóta töltött vele nappalokat, s éjjeleket, hogy a lány minden rezdüléséből ki tudjon szűrni valamit. Valamint ez az osztályfőnök dolog sem hagyta nyugton, nem kerülte el a figyelmét, hogy Mr. Ryan gyorsan kiszúrta az érkezésüket reggel, azért ennyire nem kellene figyelnie a diákjaira! Pár pillanatig eszébe jutott, hogy felhozza a témát Gwennek, de aztán mégis csöndbe maradt. A végén még lenyomata azt hinné, hogy megőrült vagy felkapná a vizet...amúgy is elég feszült mostanság.

- Hát...elmegy – mormolta Gwen percek múlva. – Nem annyira gáz, de nem nagyon figyeltem... - vont vállat, amit a fiú nem láthatott. Igazság szerint tényleg nem figyelt az iskolára, annyira lefoglalták a gondolatai az elmúlt két napban, hogy teljesen kizárta a külvilágot. Még szegény tanárokat is, akiknek általában kétszer kellett feltenniük a kérdést, hogy eljusson a lány tudatáig.

- És tanulni? - kérdezte Embry, hogy ne csak a néma csend tátongjon kettejük között, beszélgetni akart a lánnyal, hallani a hangját, tudni, hogy mi a véleménye és még sorolhatná.

- Még nem kellett, bár szerintem holnap már belevágnak a lecsóba – húzta el száját, nemtetszését kifejezve, amit Embry újra nem láthatott mégis hallotta a hangjában, hogy bizony ezt a reakciót váltotta ki a lányból.

- Talán már nem olyan gyökerek, mint az én tanáraim voltak, legalábbis, akik helyett újak jöttek...

- Pontosan hány éve is volt a te időd? - kérdezte Gwen csak úgy mellékesen, Embrynek mégsem akaródzott válaszolni. Nem szeretett ezekről a farkas dolgokról beszélni, mert félt, hogy a bevésődést is kikotyogná...

- Tizenhat éve – felelete végül, saccra. Mikor már azt hitte, hogy valami rosszat mondott a lány szótlanságából ítélve, az csak óvatosan, szórakozottan meglökte Embry térdét, majd végül heherészve megszólalt.

- Nem is értem, hogy barátkozhatok ilyen öregekkel...

- Nem vagyok öreg! Harminchárom éves vagyok, koromhoz képest jól tartom magam – ellenkezett viccelődve Embry, mégis furcsa volt kimondania, hogy immár harminchárom éves, más ilyenkor már családot alapított, illetve a családalapítás küszöbén van, de ő még mindig egy húszon éves testbe zárva élte egy darabig véget nem érő életét.