Égszakadás • Embry Call ff. / Hun

VII. Fejezet

Csak egy egyszerű fekete, hosszú nyakú pulcsit és farmernadrágot vettem fel. Nem tartottam szükségesnek, hogy kiöltözzek főleg, ha azt nézzük, hogy a tengerpartra megyünk, inkább jobbnak láttam melegen felöltözni, mintsem csinosabban itt, Lapush őszében.

Már hallottam Embry motorjának dorombolását a ház előtt, elfintorodva még utoljára a tükörbe néztem; nagyszerű, a hajamnak annyi. Megragadtam a már oda készített táskám és dzsekim, elköszöntem Racheltől és már kint is voltam Embrynél.

Miközben közeledtem hozzá nem kerülte el a figyelmem, hogy többször is végigmér, mire halványan elpirultam, de szorgalmasan azon voltam, hogy úgy tűnjön mással vagyok elfoglalva. Mikor mellé értem röpke puszit nyomtam az arcára, majd felülve mögé a fejembe csaptam azt az átkozott sisakot.

- Csinos vagy – mosolygott rám a válla fölött, mire csak még jobban elvörösödve elmormoltam egy köszönöm-öt és megkapaszkodtam a derekában. Csak egy farmer és fekete póló volt rajta, ami mint mindig most is kihangsúlyozta izmait.

Alig tíz perc alatt már a parton voltunk, még alig voltak páran. Claire és Nessie épp azzal a bizonyos Amy nevű lánnyal beszélgetett, Quil és Jake pedig fürgén igyekeztek felénk. Messzebb pár ismeretlen srác rohangászott és próbálták egymást belökni a szürkén hullámzó tengerbe.

- Sziasztok – köszöntem, Jake jókedvűen felnevetve megölelt, megpörgetett a levegőben, majd újra Embry mellett találtam magam. Jacob olyan volt, mint a bátyám vagy az öcsém, ez változó volt.

- Na, mi újság veletek? - kérdezte szórakozottan hol rám, hol Embryre nézve.

- Te tűntél el megint napokra, nem mi – feleltem kissé durcásan. Mióta Sam abba hagyta az alakváltást Emilyvel elköltöztek Emily nagymamájához, ugyanis szegény asszony sokat betegeskedett és Sam lenyomata gondoskodni akart róla, azóta Jake-re maradt az alfa titulus, és sokkal több munkája lett.

- Sajnálom – nézett rám kölyök kutya szemekkel, mire csak nevetve megráztam a fejem, és Nessiék felé vettem az irányt.

Mindig jól kijöttem a fiúk, talán ez annak köszönhető, hogy egy falkányi fiú közt nőttem fel. Sosem okozott gondot közös nyelvet beszélni velük vagy elviselni a hülyeségeiket. Ezért történhetett az, hogy mire észbe kaptam a nap már jócskán lenn volt, egyesegyedül csak a tűz adta azt a kevéske fényt, ami körbevett minket.

Sokan voltak, a legtöbbjük ismerős volt a suliból, de csak látásból, a nevüket meg nem tudtam volna mondani. Viszont osztálytársaim nevét végre képes voltam megjegyezni, legalábbis a fiú részleget. Már vagy félórája hallgattam a hülyeségeiket, amiket általában egy röhögőgörccsel díjaztam. Jó fejek voltak, teli hibákkal, egoval és hormonokkal.

- Akkora hülye vagy! - fogtam meg a homlokom feladóan, Ben éppen baleseteit mesélte, miszerint a bicaja valamilyen kiálló része felszaggatta a vádliját, persze nem kellett sokat várnom ahhoz, hogy a többiek egymásra próbáljanak licitálni. Olyan hajmeresztő történeteik voltak, hogy jobbnak láttam kimaradni, kissé kábultan pillantottam körbe a tűz körül, mintha most ébredtem volna fel.

Nem kellett sokat keresnem meg is találtam Embryt valami csajjal dumálni, aki látszólag minden női praktikát bevetett, hogy egy kicsit is elcsavarja farkasom fejét. Csak sóhajtottam egyet nem törődve a számban keletkezett rossz ízzel, és elindultam ki a tömegből. Nem tudom mi ütött belém. Sosem figyeltem, hogy Embry kivel beszél, meg hogy az a valaki milyen nemű és hogyan néz ki, egyszerűen nem szoktam féltékenykedni. Eleve nem lenne rá okom, elvégre Embry csak a barátom ráadásul a féltékenykedés sosem volt az én asztalom. Talán nem is féltékeny voltam, egyszerűen csak...megbántott vagy nem is tudom.