Don't look back, live your life

17. rész: Miattad

Leereszkedtem hozzá, és óvatosan végigsimítottam a karján. Az érintésre felkapta a fejét, ami fura volt, mert a hangomra az előbb meg nem reagált. Megállapítottam, hogy nincs komoly baja. Találkozott a tekintetem egy szomorú, fáradt, és legkevésbé sem tiszta pillantással.
-Menj el! -lökte oda durván. Leheletéből olyan tömény alkoholszag áradt, hogy egy pillanatra még én is megszédültem tőle. Seggrészeg volt. Csalódtam benne... Miért csinálja megint ezt?
-Miért tetted? Múltkor is csak a baj volt belőle! Megmondtam, hogy többet nem ihatsz! -korholtam le.
-Te nem parancsolgathatsz nekem! Nem vagy senkim, hogy bármi jogod legyen hozzá! -szavai méregként égették végig kiszáradt torkomat, de nem is kellett valaszolnom mert folytatta. -És amúgy is, ha kiváncsi vagy rá, miattad!
-Tessék? -kerkedett el a szemem. Elkezdett mardosni a bűntudat is...
-Jól hallottad! Akkor is, és most is miattad nyúltam az alkoholhoz... Haragudtam rád, amiért naivan nem vetted észre, hogy Anna kihasznált... vagyis még most sem veszed... és bántott, hogy rosszban vagyunk emiatt... Most meg... A picsába is Kamilla... -kereste a szavakat, de aztán csak úgy gyorsan kicsúszott a száján. -Szeretlek! Beléd estem már az első pillanatban... Ahogy olyan szerényen, és egyszerűen feljöttél a színpadra... mint, aki nem tudja magáról mennyire csodálatos... Akár egy angyal... angyali szépség... Már akkor tudtam, hogy te vagy az a lány akire oly régóta várok. Természetes... kedves, jóindulatú... Egy gond van veled, és e fölött nem lehet csak úgy elsiklani... -akadozó, néhol összemosódó beszéde ellenére is tisztán csengtek a fülemben a mondatok. -Hogy mást választott a szíved... A gyereked apját. Ez természetes... és...  ellene nem tudok mit tenni... Légy... légy boldog vele!
És elsírta magát. Nem csak könnycseppek gördültek le az arcán, hanem igazán heves zokogásba kezdett. Életemben még nem voltam ilyen helyzetben. Ez a srác teljesen kiszolgáltatta magát nekem. Minden érzelem ami a leleke mélyén lakozott, most a felszínre tört. Szerelmett vallott... Konkrétan szerelmet vallott, itt a koszos csempén, a férfi mosdó falának tövében. De vajon igazat beszél? Elvégre részeg... Pontosítsunk, ennél ittasabb már nem is igazán lehetne. Ilyenkor mindig össze-vissza hablatyol az ember. Hiába akarta a szívem elhinni a szavakat, de az eszem nem engedte, hogy most reméljek, holnap meg vége legyen mindennek. Csak meg kellett nyugtatnom, és hazavinni, hogy kialudja az egészet.
Arrébb csusszantam, hogy pontosan szembe legyek vele. Félig kinyújtott lábai nem engedtek közel hozzá, így csak betérdeltem a kettő közé és felnyúltam, hogy nyugtatásképp megsimogassam az arcát.
-Cssss...
-Sa-sa-sa... sajnálom! -simogató kezemre helyezte a sajátját, szelíden megállítva a mozdulatsort.
-Mégis mit?
-Hogy ilyen szánalmas... szerencsétlen vagyok. Hogy ittam... Hogy csúnyán beszéltem veled.. Hogy rádzúdítottam mindent... -dadogta halkan, miközben az arcán még mindig folyamatosan gördültek le a könnyek. Lehanyatlott a keze, mellyel együtt az enyém is.
Belenéztem az enyhén véreres, szomorú tekintetbe, s csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire tiszta lelke van.
Bocsánatot kért egy szerelmi vallomásért. Ilyenre is csak ő lehet képes. Ahogy idegesen megnyalta száját, s a szélébe harapot, kényszeredetten levándorolt a pillantásom, az elmosódott kék szempárról, a rózsaszín, duzzadt ajkaira. Nagyon meg kellett erőltetnem az akaraterőmet, hogy abban a pillanatban ne vessem rá magam. Mert nem lett volna tisztességes, ebben a kiszolgáltatott állapotában. Valószínűleg mindvégig csak a pia beszélt belőle, így nem kényszeríthettem olyanra, amit ő nem akarna tiszta elmével.
-Semmi baj. Csak részeg, és zaklatott vagy. Holnap megbeszélünk mindent! -nyúltam a tarkója mögé, és magamhoz húztam, úgy hogy a szám a füle mellett kötött ki. Mindenkinek biztonságosabb így. Szorosan öleltem, és ő úgy viszonozta, mintha soha nem akarna elengedni.
-Nyugodj meg! -súgtam a fülébe, és a hátát kezdtem simogatni, hátha az segít valamit. A légzése lassult, s fokozatosan egyenletesbe simult. Már a könnyeit sem éreztem a vállamon. Csak ölelkeztünk egymásba gabajodva, és már kezdett egész romantikus lenni a szituáció.
-Kamilla?
-Hmm? -kérdeztem vissza álomittasan, belefeledkezve a pillanatba.
-Pisilnem kell.
Ennyit a pillanatnak. De ha kell, hát kell... Nyomtam egy puszit a füle tövébe, amibe kicsit beleborzongott, majd falnak támasztott kézzel, elhagytam a begémberedett pozíciómat. Amint szilárd talajt fogtak lábaim, segítettem neki is felállni, ami nem volt egy egyszerű mutatvány, de nagynehezen összehoztuk. Már csak úgy is kellett valahogy maradnia.
-Menni fog egyedül?
-Csak nem segíteni akarsz? -kérdezte pimaszul. Ha Harry lett volna tuti hozzáteszi, hogy tartani. De ő nem Harry volt... Nála sokkalta jobb.
-Kint várlak az ajtó előtt. Kiabálj, ha baj van.
Csak tíz perc múltán bukkant fel ő is, az ajtó túloldalán. Szinte biztos voltam benne, hogy nem csupán alul ürített. Mindenesetre már józanabbnak nézett ki. Belékaroltam a biztonság kedvéért, bár sok szempontból nem lett volna szerencsés, ha rám esik. Akkor már tutira nem kellett volna többet gondolkoznom a baba sorsán. Lassan, de biztosan meneteltünk a bárpulthoz. Szerencsére felszívódott az illegetős liba, viszont már Zayn előtt is sorakoztak poharak. Még jó, hogy ennyire aggódtak értünk.
-Hé, öreg jól vagy? -kapta fel a fejét Zayn.
-Már talán meglesz. Köszönjük az aggodalmat! -vettettem a szemükre, amire látszólag tényleg elszégyelték magukat. -Hívjátok Pault, hogy jöjjön értünk!
Miután meg lett rendelve a fuvarunk, a fiúk átvették Niallt és kisétáltunk a hűvös éjszakába.