Don't look back, live your life

16. rész: Hova mennek a törött szívek?

Csak álltam ott könnyáztatta arccal, és bámultam utána. Látásom már elhomályosult, és levegőt is alig kaptam, de ha akartam se tudtam volna abbahagyni... Iszonyatosan fájt. Miért nem nyílik meg alattam a föld, és temet maga alá örökre? Akkor talán elmúlna ez az égető érzés a melkasomban. Legszívesebben fogtam volna egy cérnát, hogy befoltozzam a szívemen keletkezett lyukakat, de nem tehettem. Már azért sem, mert megérdemeltem. Mindent. Az elmúlt hetekben történt rossz dolgoknak én vagyok az elindítója. Mindenért csakis magamat okolhatom. Én mentem fel arra színpadra, cserbenhagyva a barátnőmet... Én hagytam magamat elcsábítani a backstageben, csak mert egyszer több akartam lenni Annánál... Én nem gondoltam a következményekre... Én rontottam el a barátságunkat is... Én nem becsültem meg Niall szeretetét, és vágytam újra Harryre... Hibáztam. Nem is egyszer. Sok, sok hiba, amit már nem igazán tudtam helyrehozni...
Meg akartam másítani a tetteimet... De mivel nem tehettem, így csak el akartam futni a következmények elől... Rohanni kezdtem... Csak minél távolabb kerüljek attól a helytől, ahol végleg elromlott minden... Ahol Niall... Nem gondolhatok rá...
  Ahogy futottam, a dübörgő zene egyre tompult, de még így is kihallottam belőle az ő tökéletes, de mégis fájdalommal teli hangját... 
Tetszettem neki... Egy picit biztosan. Azt mondta járni akart velem... Niall Horan engem valasztott volna, és én elcsesztem... A világ legtökéletesebb sráca bizalmat szavazott nekem, de visszaéltem vele... Harry miatt. Már megint Harry rontotta el a dolgokat! Jó érzés volt őt okolni, amíg be nem tolakodtak az elmémbe Niall mondatai. "Mindenhez két ember kell... Ha nem lett volna benned egy cseppnyi vágy sem iránta, akkor nem vacilálsz..."
Azt sem figyeltem, merre rohanok, csak futottam ahova a lábam vezetett, azzal sem törődve, hogy a szervezetemnek ez nem igazán tetszett. Végül egy keskeny, fasorokkal kirakott ösvényen találtam magam. A tudatalattim jól döntött, hogy ide hozott, mert a sűrű lombkoronák többnyire elrejtettek a kíváncsiskodó tekintetek elől. Teljesen egyedül maradtam a gyötrő gondolataimmal.
Lerogytam a legközelebbi padra, és felhúzott térdeimet összekulcsolva zokogtam tovább. Csak is arra tudtam gondolni, hogy mennyire... Jézusom, mennyire könnyűvérűként viselkedtem. Miért is hagytam, hogy ez legyen? A válasz sajnos egyszerűbb volt, mint szerettem volna. Mert valóban vágytam Harryre... Testileg. De ez a vonzalom közel sem ér fel azzal a lelki megnyugvással, amit Niall közelében éreztem mindig egyes alkalommal. Hogy lehet minden ilyen zavaros? Harry, akinek a vonzereje megbabonáz, és Niall, aki mosolyt tud csalni az arcomra, megvéd és mindenben segít, amiben csak tud... tudott. Beszéljünk inkább múlt időben, ugyanis épp átgázoltam a lelkén és teljesen eltaszítottam magamtól...
Zavaros gondolataimat egy kéz súlya szakította félbe, aki gyengéden simogatni kezdte hátamat. Ijedten felkaptam a fejem az érintésre. Sophiával találtam szembe magam.
Gyerünk Kamilla, szedd össze magad, nem láthat így! Megtöröltem a szemem, és pislogtam néhányat, hogy legalább lássak valamit, majd újra felé fordultam.
-Mit keresel itt? Nem kéne a koncerten lenned?
-Ahh, láttam már őket jópárszor -legyintett. -Liam egyszer kibírja, ha kihagyom. Sokkal fontosabb, hogy veled mi van! -őszinte aggodalom csengett a hangjában.
Nem tudtam miért csinálta, de ez igazán kedves dolog volt tőle. Alig ismert, mégis már annyira a szívén viselte a gondomat, mintha legjobb barátnők lettünk volna... Apropó legjobb barátnő...
-Anna?
-Harryt csodálja.
-Ohh... -kicsit csalódott voltam, de nem különösen hibáztattam érte, hisz őrülten szerelmes volt. Akadt jobb dolga is, mint hogy a barátnője lelkét pátyolgassa.
Igaz, csodálata tárgya miatt van erre a pátyolgatásra szükség, de az már részletkérdés. Körbenéztem a néptelen parktetületen. Éppen szürkült, és sorra kapcsolódtak fel az ösvény menti lámpák.
-Hogy találtál rám? -bukott ki belőlem.
Elnevette magát.
-Nem ez az első, hogy törött szivek után hajkurászok, úgyhogy tudom hova szoktak rohanni. El a világ elől. -mutatott körbe a természetre.
Hmm... Okos gondolat.
Egy darabig egyikünk sem szólalt meg, csak bámultuk a földet. Vagy legalábbis én azt csináltam, és csak következtettem, hogy Sophia is ugyanígy tesz.
-Figyelj -szakította meg végül szótlan ücsörgésünket- nem teljesen értem, hogy mi folyik itt pontosan, de nekem kiöntheted a lelked, hátha tudok segíteni!
Elszakítottam a tekintetemet a fadarabról, ami már egy ideje fogva tartotta, és lassan a lányra emeltem. Nem volt a szemében semmi hátsó szándék, semmi amiért ne bízhattam volna meg benne. Ez nekem olyan fura volt. Tegnap találkoztunk először, de ő mégis iderohant, otthagyva a barátja koncertjét, hogy az érzéseimmel foglalkozzon... Pedig erre még a barátnőm se volt képes! Abban a lelki állapotomban ez a törődés bőven elég volt ahhoz, hogy elmeséljem neki az egészet.
- ...és Niall mindezt látta, de hidd el én nem úgy akartam, csak valahogy sodortak magukkal az események... -már egy ideje megint zokogtam. Jó érzés volt kibeszélni azt, ami a szívemet nyomta, még ha ettől újra fel is kavarodtak bennem a dolgok.
-Hm... Sok szerelmi problémát hallgattam már végig, de azt hiszem ilyennel, még nem találkoztam.
-Hát legalább valamiben különleges vagyok. -jegyeztem meg epésen.
-Ne mondj ilyeneket! Valószínűleg azért fut utánad két srác is, mert olyan átlagos vagy! Kamilla, merem állítani, hogy én még nem találkoztam ilyen aranyos, és jótét lélekkel, mint amilyen te vagy! Főleg nem olyannal, aki ennyire gyönyörű! Teljesen természetes vagy, nincs benned semmi megjátszás, semmi mű, és ez tesz különlegessé! Miért nem becsülöd többre magad?
-Hogyan becsüljem, amikor ilyen rémesek a tetteim? -tártam szét a karom kétkedve, miközben alig láttam ki a könnyfátyol mögül, ami a szememet borította.
-Felnagyítod a dolgokat, és mindenért magadat okolod! Ez is azt mutatja, mennyire jó ember vagy! -nézett rám szelíden. -Pedig nem mindenért te vagy ám a hibás! Vegyük például a baba dolgot. Kezdjük ott, hogy Harrynek is kellett volna gondolni a védekezésre, ha már ennyire nem tud bírni a szerszámával. Aztán. Miért is gondolkozol a gyerek sorsát illetően? Én tudom. Mert félsz, hogy nem tartja be az ígéretét, és egyedül maradsz a kicsivel. Ez érthető is, hisz nem túl felelősségteljes ember. Ellenben Niallel, aki akár a fél karját is odaadná érted, és szerintem a babádért is! Annyira szeret, hogy minden elé helyezi a te biztonságodat és boldogságodat. Csak azért mondott ilyeneket, mert most megingott abban, hogy te is szereted őt! Miért? Harry miatt! Szegény attól fél, hogy vele nem veheti fel a versenyt, ha őt választod -itt megállt egy pillanatra, majd enyhe ingerültséggel a hangjában hozzátette. -Ja és akkor még ki is hagytam a történetből Annát.
-Hogy jön ide Anna? -kerdeztem vissza értetlenül.
-Kamilla -nézett a szemembe- nem veszed észre, hogy mekkora egy önző dög az a lány! Sosem figyelt rád, mindig csak a saját érdekeit nézte! Nyalogatta a sebeit és elfordult tőled akkor, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rá! És már ne is haragudj, de szerintem nem csak miattad van itt... Kihasznál. Miért barátkozol vele? Te ennél jobbat érdmelnél!
Szúró pillantását nem bírtam állni, így gyorsan elkaptam a fejem. Nem... Nincs igaza... Nem mondhat ilyeneket Annáról!
-A barátságunk régre nyúlik vissza. -szóltam kimérten. -Kérlek most kanyarodjunk újra az eredeti témához. Mit csináljak?
Láttam rajta, hogy nem szívesen hagyja annyiban az Anna dolgot. Egy másodpercig farkasszemet néztünk, majd miután hosszasan beszívta a levegőt, és egy hatalmasat sóhajtott, így válaszolt.
-Hát nem nyilvánvaló? Beszélj vele!
-Mi? Mit mondjak neki?
-Az igazat. Hogy szereted. Mert az addig mind szép és jó, hogy ő szeret téged, és te is őt, csak az a baj, hogy ezzel ő nincs tisztában. Azt hiszi Harry a választottad, és valljuk be tényleg nem könnyít a dolgon az a tény, hogy vele már volt viszonyod.
-De... -akartam közbeszólni, mire csak leintett.
-Igen tudom, hogy mindettől függetlenül neked nem Harry kell! Ezt kell elmondanod Niallnek! Csak mond meg neki, hogy érzel és nem lesz gond!
Elgondolkodtam a hallottakon. Igaza van... Legalabbis a Niallös részében igen, és most az volt a fontos. Meg kell próbálnom, hisz már nincs semmi veszíteni valóm. Ennél rosszabb már úgysem lehet. Maximum újra elküld... Ami  lehet, hogy megint összetörne, de legalább nem fűznék hozzá többet hiú reményeket, és megbizonyosodnék róla, hogy tényleg semmi esélyem.
Nem tudtam hogyan meghálálni ezt Sophiának. Segített rávilágítani a dolgokra, akár egy igaz barátnő. Újra elsírtam magam.
-Most miért sírsz? Valami rosszat mondtam? -kérdezte riadtan.
-Ellenkezőleg. Oh-lyan jó vagy hozzááám... -szipogtam. -Köszönöm!
-Na gyere ide! -tárta ölelésre a karját.
Esetlenül hozzábújtam, és nagyon jól esett. Ez az apró gesztus erősített meg végleg abban, hogy új barátra tettem szert a személyében. Szétválva az ölelésből az órájára pillantott.
-Azt hiszem már bőven vége van. Hogy szalad az idő, ha jól mulat az ember, nem igaz?
Mosoly bujkált a szája sarkában, és ezt a mondatot hallva én sem bírtam ki, hogy ne nevessek egy kicsit.

A hotelba érve, még egy hatalmas öleléssel megköszöntem Sophiának a segítségét, majd Niallék ajtaja felé vettem az irányt. Nem mondom, elég ideges voltam. Ha most visszautasít, akkor mindennek vége... Nekem végem, és nem hiszem, hogy utána fel lehetne majd kaparni a padlóról... Nyugi, Kamilla... csak  pozitívan! Minden rendben lesz!
Legalábbis reméltem.
Remegő kézzel kopogtattam be, majd nyomtam le a kilincset. Nem éppen az a látvány fogadott, amire számítottam. Zayn ádámkosztümben volt elterülve az ágyon és... Khm... Maradjunk annyiban, hogy remélhetőleg fürödni készült.
Gyorsan a szemem elé kaptam a kezemet, és sűrű bocsánatkérések közepette kihátráltam a szobából. Alig egy perc elteltével nyílott az ajtó, és mögötte feltűnt a fiú, aki immáron legalább viselt alsónadrágot.
-Azért legközelebb kopoghatnál. -morogta durcásan. Annyira azért nem látszott haragosnak, pedig én tuti berágtam volna a helyében. De még csak azt sem láttam rajta, hogy zavarban lett volna. Ahh, fiúk.
-Kopogtam, csak biztos túl elfoglalt voltál, hogy meghalld.
Nem bírtam ki, hogy ne eresszek meg felé egy gonosz kis vigyort.
-Lehet. -hagyta rám halvány mosollyal. -Na mi volt olyan sietős, hogy így rám kellett rontanod?
-Niallhöz jöttem.
-Ki gondolta volna. -nevetette el magát.
-Merre találom?
-Elment Louval kiereszteni a gőzt. Baj van?
-Azt szeretném kideríteni, hogy mégis mekkora... -szontyolódtam el újra, és lehorgasztottam a fejemet.
-Tudok segíteni? -hangjában aggodalom csendült. Hát igen, ő is azok közé az emberek közé tartozott akit alig ismertem, mégis mindig számíthattam a támogatására.
-Ha elvinnél hozzá, azt nagyon megköszönném.
-Oké induljunk! -lépett ki az ajtón, de a kinyújtott kezembe ütközött.
-Mi van?
A hiányos öltözékére mutattam.
-Ja igen... csak még felveszek valamit. -vörösödött el.
-Az nem ártana.
Kuncogva csóváltam meg a fejem, ahogy becsukódott az ajtó.

Amint megérkeztünk a szórakozóhelyre, egy rossz érzés kerített a hatalmába. Nem tudtam megmondani az okát, csak abban voltam biztos, hogy minél hamarabb meg kell találnom Niallt. Sajnos nem sikerült teljesen feltűnésmentesen megközelítenünk az épületet, mert egy-két szemfülesebb lány azonnal megállította Zaynt, aki készségesen leállt fotózkodni, és aláírást osztani.
-Jajj, Zayn menjünk már! Rossz előérzetem van! -türelmetlenkedtem idegesen.
A lányok gyilkos pillantásokkal illettek, szerintem ha nem lett volna mellettük Zayn, még nekem is esnek. Szeretem a directionereket, olyan kis kedvesek tudnak lenni néha. Zayn utat kért magunknak, és nagy nehezen továbbálltunk.
Bent hatalmas volt a tömeg. Izzadt testek feszültek egymásnak mindenhol, és időbe telt mire megpillantottunk egy ismerős fejet. Louis!
A fiú a pultnál ült, egy idegen lány társaságában. Nem is tudtam hirtelen , hogy amúgy neki akkor volt-e barátnője, vagy sem, de nem különösebben izgatott. Egyedül Niall járt a fejemben. Nagy lendülettel indultam meg felé, mert még a szagtól is rosszul voltam, és szerettem volna minél hamarabb magam mögött hagyni ezt a helyet. Zayn elkapta a kezemet.
-Maradjunk együtt mert még elveszel, és nem szeretném, ha agyontaposnának.
Bólintottam, és szorosan egymás mellett nyomultunk tovább. Elérve a pultot azonnal Louhoz fordultam.
-Hol van Niall?
Nagyon nem akaródzott neki elszakítania tekintetét a lányról, aki valljuk be, pasi szemmel valóban ígéretes példány volt. Bár szerintem kicsit sok smink és túl kevés ruha, de hát Louis tudja.
A szemébe nézve megállapítottam, hogy ivott... És nem is olyan keveset.
-Vécén. -vetette oda különös hanglejtéssel, és már újra a magát illegető kis picsán legeltette a szemét. Ahjj, Louis veled sem megyünk sokra... de legalább a minimális információt megtudtuk.
-Mire vársz? -néztem Zaynre, aki ahelyett, hogy megindult volna, inkább letelepedett az egyik közeli bárszékre.
-A mosdóban van. Biztos mindjárt itt lesz. -hangja nyugodt volt. De persze ő nem érezte azt a borzalmat, ami az én mellasomat szorította szüntelenül. Képtelen lettem volna leülni és várni... annál, jobban bíztam az ösztöneimben.
-Ha nem gond, én inkább a mosdó előtt várnám meg.
-Túl sokat aggodalmaskodsz. De ha attól jobban érzed magad, csak tessék.
Amint utamra lettem eresztve, már neki is iramodtam. Rekordidő alatt megtaláltam a keresett ajtót, és vártam. Ott álltam vagy negyed órát, de csak nem akart kijönni. Márpedig nem hiszem, hogy pontosan az érkeztünkkor kereste fel a helyiséget... Vagyis vagy szorulása van, vagy ahogy sejtettem, baj van. Nem érdekelt, hogy férfi mosdó, de nem bírtam tovább! Óvatosan körbenéztem, nem figyel-e senki, és  lenyomtam a kilincset. Becsukva az ajtót magam mögött, a helyiség kongott a csendtől és az ürességtől. Csak egy sötét alak volt összekuporodva a sarokban. Odarohantam hozzá. Niall felhúzott térdekkel, fejét két lába között lógatva ült a fal mellett. Nem voltam benne biztos, hogy eszméleténél van.
-Úristen, Niall mit csináltál magaddal?!