Somber - HU(Punk Harry Styles fanfiction)

Chapter 31

Jó olvasást!

Blair szemszöge:

Küzdöttem, hogy egyenesen járjak, mire megtaláltam a mosdót, beléptem, és becsuktam magam mögött. Körülnéztem a falon, próbálva megtalálni a villanykapcsolót. Végre megtaláltam, a kezem a kagylón pihent, én pedig a külsőmet figyeltem.

A hajam, kissé kócos volt, nem tudom én tettem e, mikor ide értem. Az egyetlendolog az volt, hogy a látásom egyre homályosabb lett.

Azt hittem elájulok. Bármennyre is nem akartam Harryvel beszélni, ő volt az egyetlen, akiben bízhatok, hogy biztonságban tart engem. Frusztráltan babráltam a kilincsel, nem tudtam kinyitni. Egy pasi volt, mikor végre sikerült kinyitnom. Tettem egy kis lépést az ajtótól. „Harry?" Kérdeztem, reménykedve, hogy ő az.

„Kérdez újra." Jött egy sötét hang.

Kezdtem pánikba esni, felismerve a férfit, aki feltűzött a falra, teljesen kiszolgáltatott voltam, valójában nem Harry volt. Az agyam zakatolt, nehezen dolgozta fel a gondolataimat. Annyira szédelegtem. Azt hittem összeomlok.

Kezek kúsztak fel a hátamra, megnyomva azt. Éreztem a félig lévő merevedést a hátamnak nyomódni. A durva farmer, hozzádörzsölődött a bőrömhöz.

A keze gyorsan megfordított, újra a falnak lökve. A látásom elhomályosult, de láttam a körvonalait, a tökéletes alakot, a fekete hajat, a sötétebb bőrt, ahol nem volt tetoválás.

„Z-Zayn." Dadogtam, légzésem nehéz volt, pánikba estem.

Szemeim elkerekedtek a félelemtől, a szívem a mellkasomban dübörgött. Küzdöttem a fogás ellen, de ő könnyedén lökte a testemet a falnak, összerezzentem a fájdalomtól. Az emlékek rám törtek, ahogy Zany odajött hozzám, ez átsuhant az agyamon. Most teljesen egyedül voltam, kevés reménnyel, távol tőle. Nem tudtam segíteni magamon, tehetetlenül sírni kezdtem.

„Azt mondják, ez az érzés kissé szédületes, ugye?" Kérdezte arrogánsan.

„Mi a..."

Közbe vágott. „Látod drágám, volt egy kedves barát, akivel táncoltál, és addig csináltunk valamit az italoddal." Ott álltam döbbentem, és nem emlékeztem, hogy bárki hozzáért az italomhoz, hacsak nem az a srác volt, a párom, akitől Harry elvitt.

„Blair. Annyira..." Szeme végigpásztázta a kisszobát. „Egyedül vagy." Mondta, forró ajkait a nyakamra nyomva, keményen szívva. Fészkelődtem, próbálva menekülni, az erős tartásból, de leszorította a kezeimet a fejem felett, a falon. Ziháltam, a keze a testem körül kígyózott, a mellkasomon, ahogy durván megragadta a mellem.

„Állj, kibaszottul ne harcolj ellenem." Morogta, összeszorított fogakkal. Nagyon meg voltam ijedve, de én csak próbálkozok.

„Kopj le." Sírtam, gyűlölve azt az érzést, hogy nem tudok rendesen lélegezni.

„Azt akarod, hogy álljak le?"

„Igen." Válaszoltam.

Miközben tovább tartotta a karom a fejem felett, az övéhez nyúlt, hogy kicsatolja azt.

„Látod, ezt az egészet itt. Azt akarom, hogy szopj le." Mondta, letolva a seggén a nadrágját. Hanyagul folytatta a nyakam szívását, harapta is, amitől fészkelődtem, ismét. Harry soha nem volt ilyen durva velem.

A keze elindult előre, ismét keményen megszorítva.

Hisztérikusan elkezdtem zokogni, mikor Zayn felemelte a rövid ruhámat. Kétségbeesetten kiáltottam Harryért, de nem hallhatta meg a hangos zenétől. Még mindig úgy véltem, van egy apró remény, hogy valaki rám talál, mielőtt túl késő, én csak kiabáltam.