DAMIEN CASTELLANO

1.rész

(Freya Moretti)

New York még mindig nem érződött otthonomnak.
Pedig már közel három hónap telt el azóta, hogy ideköltöztem. Három hónapja hagytam magam mögött Firenzét, a szűk utcákat, a reggeli eszpresszók illatát és azt az életet, amelyet hosszú évek alatt építettem fel magamnak. Néha még most is azon kaptam magam, hogy olaszul akarok megszólalni egy boltban vagy egy étteremben, mielőtt eszembe jutna, hogy már nem ott vagyok.

A

klub félhomályában ülve az ujjaim a poharam peremén futottak végig, miközben a tömeg morajlását figyeltem. Körülöttem emberek nevettek, táncoltak, ittak, mintha semmi gondjuk nem lenne a világon. Én viszont képtelen voltam igazán ellazulni.
- Már megint túlgondolsz valamit.
Emma hangjára pillantottam fel. Az FBI-nál találkoztunk, és bár rövid ideje ismertük egymást, New Yorkban ő volt az egyetlen ember, akit valódi barátomnak nevezhettem.
Elmosolyodtam, bár a mosoly valószínűleg nem érte el a szememet.
- Ennyire feltűnő?
- Kicsit olyan arcod van, mintha fejben egy kihallgatószobában ülnél.
Felnevettem.
- Ne haragudj.
Emma megrázta a fejét.
- Nem kell bocsánatot kérned. Csak aggódom érted.
Már a hangjából tudtam, mi következik.
- Robert?
A név hallatán akaratlanul is felsóhajtottam.
- Mi történt most? - kérdezte óvatosan.
Egy pillanatig hallgattam. Nem azért, mert nem tudtam volna mit mondani, hanem mert annyi mindent tudtam volna mondani, hogy nehéz volt eldönteni, hol kezdjem.
- Semmi különös.
Emma erre csak hitetlenkedve felvonta a szemöldökét.
- Freya.
A hangjában ott volt az a türelem, amit csak a közeli barátok tudnak előhúzni magukból.
Én pedig végül megadtam magam.
- Néha azon gondolkodom, hogy tulajdonképpen miért vagyunk még együtt.
A mondat kimondva sokkal súlyosabban hangzott, mint a fejemben.
Emma letette a poharát.
- Ennyire rosszul érzed magadat mellette?
Keserű mosoly jelent meg az arcomon.
- Robert rendszeresen megcsal.
A barátnőm szeme elkerekedett.
- Tessék?
- Jól hallottad.
- És ezt így mondod, mintha az időjárásról beszélnél - mondta kissé gyanakodva.
Elfordítottam a tekintetem.
- Talán azért, mert már megszoktam.
Még kimondani is szánalmasnak tűnt.
Megszoktam, hogy hazudik, titkolózik, hogy időnként lebukik, aztán könyörög, magyarázkodik, ígérget.
És valahogy mindig hittem neki, mindig kapott egy "utolsó" esélyt.
Emma hosszú másodpercekig csak nézett.
- Nem érdemled ezt.
- Tudom.
- Akkor miért nem hagyod ott?
Erre nem volt egyszerű válasz.
Mert miatta költöztem ide, hátra hagytam mindent.
Mert nehéz volt beismerni, hogy hibát követtem el.
- Talán gyáva vagyok - mondtam végül halkan.
Emma azonnal megrázta a fejét.
- Nem vagy gyáva.
Nem válaszoltam.
Valójában én sem tudtam már, mit gondoljak.

Szerencsére a beszélgetést egy magas, jóképű férfi szakította félbe, aki mosolyogva lépett az asztalunkhoz.
- Sziasztok, hölgyek.
Emma rögtön vigyorogni kezdett.
Én pedig már tudtam, mi következik.
- Szabad egy táncra? - kérdezte a férfi.
Emma rám nézett, ragyogó szemekkel.
- Ugye nem baj? - figyelte a reakciómat.
- Menj.
- Biztos?
- Emma.
- Jó, jó.
Felkapta a táskáját és felállt.
- Ne szökj meg nélkülem.
- Nem ígérek semmit.
Nevetve megforgatta a szemét, aztán eltűnt a férfival a táncoló tömegben.
Én egyedül maradtam. Újabb italt rendeltem, és próbáltam kizárni a fejemből mindent. A zenét hallgattam.
Az embereket figyeltem.
A villódzó fényeket.
És egy rövid időre majdnem sikerült is nem gondolni semmire. Aztán megláttam őt. Először azt hittem, csak képzelődöm.A következő pillanatban azonban már tudtam, hogy nem. Robert volt az.
A tömeg közepén állt. Nem egyedül.
Egy magas szőke nő simult hozzá, Robert keze pedig birtokló természetességgel pihent a derekán.
A gyomrom görcsbe rándult.
Talán még mindig lett volna esélye kimagyarázni magát. De aztán lehajolt, és megcsókolta a nőt.
Nem egy futó csók volt, konkrétan méterekről láttam, hogy Robert ledugja a nő szájába a nyelvét.
A világ körülöttem egyetlen pillanatra elcsendesedett. Éreztem, ahogy valami végleg elszakad bennem.
Nem a szívem. Nem a szerelmem.
A türelmem és a hitem. Az utolsó maradék reményem abban, hogy ez az egész valaha jobb lehet.
Lassan felálltam, és a bárpulthoz sétáltam.
- Négy vodkát kérek.
A pultos rám nézett, de szerencsére nem tett fel kérdéseket.
Egymás után húztam le a poharakat. Az alkohol égette a torkomat, de a bennem tomboló dühhöz képest alig éreztem valamit. Amikor az utolsó pohár is kiürült, mély levegőt vettem és felálltam. Azt terveztem, hogy egyszerűen hazamegyek. Összepakolom a holmimat.
És véget vetek ennek az egésznek.
Azonban alig tettem néhány lépést, amikor nekimentem valakinek.
Vagy inkább valaminek. A mellkasom egy kemény testnek ütközött, mintha egy mozdíthatatlan fal állta volna az utamat.
A kezéből kicsúszott a pohár, és a tartalma a szatén ruhámon landolt.
Lassan felemeltem a fejem, készen arra, hogy a világ összes dühét annak az embernek zúdítsam a nyakába, akinek sikerült telibe öntenie whiskeyvel.
A szavak azonban egy pillanatra bennem rekedtek.
A férfi magas volt. Nem egyszerűen magas, hanem olyan, aki mellett szinte mindenki kisebbnek tűnt. Fekete inge tökéletesen simult széles vállaira, az alkarját, kezét, ujjait pedig sötét tetoválások borították, amelyek az ingujj alatt eltűntek, hogy aztán a nyakánál újra előbukkanjanak. Erős állkapcsa volt, markáns vonásokkal és olyan feltűnően kék szemekkel, amilyeneket még életemben nem láttam.