Bad Blood

2. rész

A hajnali napsugarak besütnek az ablakomon, ezzel felébresztve engem. Felkönyökölök, majd felmérem a terepet. Nem emlékszem, mikor álltam fel a laptop elől, és hogy mikor sikerült álomba ringatnom magam a szörnyű felismerés után, de az órámra pillantva meglepetten konstatálom, hogy még csak hét óra múlt pár perccel, azaz alig pár órát aludtam. A gondolatmenetemet a hirtelen rám törő hányinger szakítja meg, majd gondolkodás nélkül megindulok a mosdónkba. Felhajtom a WC-ülőkét, és a lehető leghalkabban próbálom elintézni, úgy, hogy anyáék semmiképp se hallják meg. Miután végeztem, halkan lehúzom a WC-t, és megmosom az arcom. A csap szélére támaszkodom, majd az egyik pillanatról a másikra remegés tör rám. Érzem, ahogy minden egyes porcikám mozog, és elkezd leverni a víz. A lábaimból minden erő elszáll, ezért a földre rogyok, és a fejemet a fürdőszoba falának támasztva ülök le, és próbálok megnyugodni. Viszont a levegőt egyre szaporábban veszem, majd furcsa érzés jön rám, és érzem, hogy kezdek kábulni. A felismerés pánikszerűen tör rám: el fogok ájulni. Az agyam minden tőle telhetőt megtesz, harcol, hogy tudatomnál maradjak, de érzem, hogy minden kezd kicsúszni az irányításom alól, csillagok kúsznak be a szemem elé, és elsötétül a kép.

A szemhéjamon át érzékelem, hogy lámpafény világít felettem, majd lassan kinyitom a szemem, és néhány rám figyelő arcot látok. Ezek ápolók. Ismét a lámpára tekintek, és miután erősen belenéztem, ismét lehunyom a szemem. Az utolsó gondolatom eszméletvesztés előtt az, hogy kórházban vagyok, de már nincs időm megijedni se, megint megszűnik minden.

Kinyitom a szemem, és egy kórházi szobában találom magam. Nem tudom, mennyi időt tölthettem eszméletlenül, de úgy érzem, muszáj beszélnem valakivel. Kitakarózom, majd odamegyek az ajtóhoz, és kitárom. Kinézek jobbra-balra, hátha látok egy ápolót, aki segíteni tud nekem. Az egyikük a folyosó végéről már észre is vesz, int nekem, majd elindul felém. Egy felkontyolt barnahajú, kissé kreolos bőrű nő közeledik felém, borzasztóan finom vonásokkal. Egy szó nélkül megfordít a szoba felé, betessékel, majd becsukja az ajtót mögöttünk, és az ágy felé mutat, jelezve, hogy üljek le.

- Szia Isabel! Melissa vagyok, és beszélgetni szeretnék veled. – mondja komoly arccal.

- Ugye nincs komolyabb betegségem? – ijedek meg.

Melissa arcán furcsa reakció fut végig, olyan mintha nem értené, hogy miért nem értem őt.

- Isabel, te megpróbáltad megölni magad. – mondja ki halkan, de idegesen.

- Hogy micsoda? – döbbenek meg.

- Nagy mennyiségű altatót fogyasztottál. – bólint.

- Mi? Nem fogyasztottam altatót! – háborodom fel.

- A tényeknek ezúttal nem mondhatsz ellent, és Isabel, most jelenleg én vagyok az egyetlen, akivel erről beszélni tudsz, és ha a szüleidnek nem mertél szólni, hogy baj van, akkor most nekem mesélhetsz. Tudom, hogy új vagy itt, és hogy stresszes vagy az új életed miatt, de ez nem ok az öngyilkossági-kísérletre. – mondja kissé anyáskodóan.

Nagymértékű düh önt el, legszívesebben kiabálnék, hogy megértse, nem akartam megölni magam, de közben ezer gondolat cikázik a fejemben, köztük az is, hogy hogyan került a szervezetembe nagy mennyiségű altató, ami kis híján megölt. A sírás kerülget, de tudom, ha csak könnyezni kezdek, már azzal is magam alatt vágom a fát, és Melissa még inkább azt gondolja majd, hogy igaza volt, így nincs más választásom, dühösen és kissé érthetetlenül, de fel kell neki vázolnom a helyzetet még mielőtt komolyabb kezelésre küldene.

- Melissa, figyeljen rám! – mondom idegesen. – Valami történik velem, valaki volt ott az ablakunk alatt, engem figyelt és tudom, hogy ez őrültségnek hangzik, de valamiért egyszer csak kiélesedett a hallásom az éjszaka, és közben itt van az álom, ami mindig kísért, egy kivágott fa van benne, de egyszerűen nem tudom, mi történik velem, de valamiért úgy gondolom, hogy ezek a dolgok összefüggenek körülöttem.

Mély levegőt veszek, miután elhadartam mindent, próbálom visszatartani a könnycsatornáimat megtöltő könnyeket, amik a félelemtől és a sok stressztől egyre inkább kikívánkoznak. Sóhajtok, majd lopva Melissára nézek, a reakcióját figyelve. Az arcán nem várt érzelmek jelennek meg, elkezd gondolkozni valamin, a falra mered, majd összehúzza a szemét, rám néz, és annyit kér:

- Írd le nekem pontosabban az álmodat, kérlek!

Elkezdem neki mesélni, minden apró részletet még apróbb részletekre bontva mondok el, a fa környékétől kezdve a kinézetéig mindent igyekszem legjobb tudásom szerint átadni neki. Ő egyre csak bólogat, láthatóan pókerarcot visel, de néhány mondatom után mégis összerezzen. Minden ilyen apró gesztusa megijeszt, hiszen tudom, hogy valamit eltitkol előlem, és a legrémisztőbb az egészben az, hogy próbálja leplezni az egyre csak növekvő kétségbeesését.

- Rendben, köszönöm. – köhint egyet, miután befejeztem a történetet, de nem mond semmit.

Kérdőn ránézek, szóra nyílnak az ajkai, de a szavak a levegőbe fagynak, majd végül annyit mond:

- Hozok valakit, aki talán tudja, mi a bajod. – mondja, majd kiviharzik a szobámból.