Bad Blood

13. rész

       

Az elmém ébredésre próbál késztetni, de tudom, hogy aki felébred az nem én volnék. Érzem, ahogy az ereimben másképp folyik a vér, érzem, hogy egy szörnyeteggé váltam pillanatok alatt, aki nem képes kontrollálni saját magát. Akadnak percek, amikor a tudatom irányítását teljesen átveszi a bennem rejlő állat, és csak a prédák levadászására tudok gondolni, ez pedig visszatart abban, hogy ébredésre bírjam magam.

De tudom, hogy fel kell ébrednem, mert valaki itt van a házban, és annyi biztos, hogy nem jó szándékkal érkezett. Így nincs más választásom, fókuszálni kezdek, és távolról hangokat kezdek hallani. Ahogy egyre tisztul a fejem, a hangok ismerőssé válnak.

Stiles és Malia beszélgetnek, a hangjuk aggodalmat sugároz.

-          Te is tudod, hogy valami nem stimmel. - mondja Malia.

-          Igen, láttam, hogy szállt be a kocsiba, de tudja, hogy bízhat bennünk, nyilván elmondaná, ha baj.

-          Valójában én nem bízom benne.

Stiles hangja meglepetést tükröz.

-          Mi? Miért nem?

Szinte látom lelki szemeim előtt, ahogy összehúzott szemmel Malia arcát fürkészi, és próbálja kitalálni, hogy miért is nem bízik bennem. Ez pedig, hogy teljesen őszinte legyek, engem is foglalkoztat, így a szememet csukva tartom és hallgatózom.

-          Mert úgy érzem, eltitkol valami fontosat előlünk.

Mi? Valami fontosat? Az agyam kattogni kezd, hogy mégis miből gondolhatja ezt Malia, de egy erős megérzés tör rám. Olyan erővel csapódik az elmémbe, hogy gondolkodás nélkül felnyitom a szemeim, és annyit mondok:

-          Itt van.

-          Ki? - kérdezik egyszerre.

-          Ő. Az ismeretlen támadó.

-          Honnan tudod, hogy itt van? - akadékoskodik Malia.

Stiles rosszallóan rápillant, Malia pedig engedelmesen elhallgat, majd mindketten elkezdenek kiszabadítani engem a fogságból.

-          Ez biztos jó ötlet? - kérdezem.

-          Nem fogunk itt hagyni, kikötözve gyakorlatilag olyan vagy, mint egy karácsonyi ajándékcsomag. - feleli Stiles.

Felrohanunk a házba, de amire megérkezünk a káosz már réges-régen kialakult. A nyaraló olyan, mint egy csatatér, az ismeretlen támadó pedig egy csuklyával a fején, magát így száz százalékosan eltakarva harcol Scott, Kira és Liam ellen, akik nagyon úgy néz ki, hogy nem bírnak elbánni vele.

Több se kell Maliának, máris nekiesik az ismeretlennek, és egy határozott mozdulattal a falhoz vágja. Stiles rángatni kezd a konyhába, ahova Lydia követ minket.

-          Miért hord csuklyát a fején? - kérdezem.

Mindketten tanácstalanul néznek, én pedig a konyhapultra támaszkodom. Oké, az egyetlen dolog, amire figyelnem kell jelenleg, az önmagam kontrollálása, mert ha átváltozom, akkor nem valószínű, hogy el tudnak bánni velem, és az sem, hogy életben hagyom őket. De a telihold teljes erővel férkőzik be az elmémbe, és tudom, hogy már nem kell sok, amíg újra átveszi felettem a hatalmat.

-          Tűnés. - suttogom.

-          Nem. - néz rám Lydia.

Az utolsó kép, amit látok, az Stiles, ahogy vonszolja ki a konyhából Lydiát. Lydia szemeiben aggodalom, félelem és valami egészen érthetetlen jelenik meg, de már nincs időm ezzel foglalkozni.

Magabiztos léptekkel érek vissza a többiekhez, akik azóta csak még nagyobb károkat okoztak, és érzem a vágyat arra, hogy ezt a rongálást folytassam.

-          Ez nem könnyíti meg a helyzetünket. - tárja szét a karját Liam.

-          Ó, dehogynem! - felelem.

A csuklyás támadóra nézek, és elönt a düh. Tudom, hogy most elég erős vagyok ahhoz, hogy megállítsam, így a bosszúvágy és az addig felgyülemlett félelem egy másodperc töredéke alatt kitör belőlem. Már a támadó előtt is termek, és a falhoz szorítva kezdem őt kaszabolni. Az elmém harcban áll, tudom, hogy meg kellene állnom, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Kezek ragadnak meg, akik elhúznak az addigra súlyosan sérült csuklyástól.

-          Vegyétek le a csuklyát. - követelem zihálva.

-          Nem akarod te azt. -feleli komor hangon az idegen.

Kira odalép hozzá, és lelöki a fejéről a csuklyát. A szobában megáll a levegő. Az ismeretlen támadó pontosan ugyanúgy néz ki, mint én. A különbség kettőnk között annyi, hogy ő férfi. Az első, ami megfordul a fejemben, hogy az ikertestvérem ül velem szemben a falnak dőlve. De hisz az lehetetlen.