Violet |H. S. Hun|

harmincharmadik fejezet

V i o l e t

"Ha szükséged van bármi-"

"Tudom, tudom. Hívjalak."

"És, ha nem vagy elérhet-"

"Hívjam Annet." Mondtam aggódó anyukámnak, aki azt éreztette velem, hogy a nyolc éves lányát hagyja egyedül a házban. Imádom őt, de néha idegesít, amikor kisgyerekként kezel. Tudom, hogy aggódik értem és szeret, de felnőttem. Tudok vigyázni magamra.

A konyhában ültünk, épp a reggelimet fogyasztottam, miközben ő készülődött. Korábban kelt, így már végzett a saját reggelijével.

"Vagy Harryt is hívhatod." Félrenyeltem a vizet, amit éppen ittam és nem bírtam abbahagyni a köhögést. Anya mögém állt és a hátamat paskolta. "Jól vagy, kincsem?"

Érdekes, hogy van egy személy, akivel mindig is lenni akartál és imádtad hallani a nevét, de amikor történik valami és megváltozik a véleményed, egyszerűen el akarod felejteni a létezését. Vagy még a nevét sem akarod hallani.

Akármennyire kuszán hangzik, ez történt velem és Harryvel. Még mindig teljesen össze vagyok zavarodva és nem értem, miért viselkedik így.

Rossz vagyok? Csúnya? Fura? Nem elég jó? Vagy más? Hát, ez utóbbi igaz. De ahogy mindig mondta; 'más, jó értelemben'.

Nem hittem ebben, egészen addig, míg nem találkoztam vele. Minden megváltozott abban a pillanatban, ahogy belépett a terembe. Amikor barna tekintetem először találkozott az ő híresen zöld szemeivel. Vagy a beszéd módja, amit gyűlöl, de én imádom, amikor dadog. Ez is az ő része.

Vagy a haja, ami szintén a védjegye. A rajzai, amiket még soha senki nem látott rajtam kívül. Minden egyes vázlatát és portréját megmutatta. És ami még különlegesebbé teszi őt számomra... lerajzolt engem. Ami talán azt jelenti, hogy ő is folyton rám gondol, ahogy én rá?

A személyiségéért is képes lennék meghalni, annyira kedves és imádnivaló. Nem kétség, miért kedveli ennyire minden lány, és a fiúk miért akarnak olyanok lenni, mint ő.

"Violet?"

"Huh?" Feleszméltem a saját világomból. Anya a homlokát ráncolta.

"Mi a baj?"

"Semmi, jól vagyok." Rámosolyogtam, de láttam, hogy nem vette be. A fülem mögé tűrte rakoncátlan hajszálaim és sóhajtott.

"Mondd el, Violet. Mi jár a fejedben? Történt valami, ami elszomorított?" A fejemet ráztam.

"Csak néhány dolog... Az élet néha komplikált, nemde?" Kuncogtam, mire elmosolyodott.

"Felnőttél." Viszonoztam a mosolyát. „Ami azt jelenti, nincs szükséged bébiszitterre többé." Viccelődött. Nevetésben törtem ki, akárcsak ő. Ez az oka annak, hogy ennyire szeretem anyát, mindig megtalálja a módját, hogy megnevettessen.

„Tudom! Felnőtt Violet."

„Igen, de ez azt is jelenti, hogy most már te bébiszitterkedhetsz." Mondta, miközben felé sétáltam a bejárati ajtóhoz. „Ha szeretnél."

„Persze, már korábban is csináltam."

"Jó." Anya kocsija előtt álltunk, a szemben lévő házra mutatott. Ott lakott anya egyik barátnője, Sally. "Sallynek sok munkája van mostanság, és mindig későn ér haza. Megkérdezte, hogy ismerek-e egy jó bébiszittert. Mondtam neki, hogy először megkérdezlek téged."

"Persze anya, szívesen segítek."

"És ez az én imádnivaló lányom." Mondta, miközben szorosan magához ölelt. Megpusziltam és elköszöntünk egymástól.