Te minek neveznéd, Granger?

Mantikór és jamgyökér

Minden visszatért a régi kerékvágásba. Harryvel és Ronnal órákon keresztül beszélgettünk hangos nevetések közepette. Órákra jártam, és minden adandó alkalommal lelkesen jelentkeztem. De valami mégis megváltozott: én változtam meg.

Nem tudom, hogy bárki észrevette-e, hogy a nevetésem elhalt, ha Draco belépett a helyiségbe. Hogy a mondat közepén elhallgattam, ha eszembe jutott egy emlék. Hogy néha magamban mosolyogtam azon, hogy ő mit mondott volna az adott helyzetben.

Két nap után ért utol a felismerés: annak, ami köztünk volt, tényleg vége van. Többé nem mosolyog rám felsőbbségesen. Többé nem nevez Grangernek, azon a gunyoros, mégis kedveskedő hangján. Többé nem karolja át a vállamat, és nem ölel magához. Többé nem szívhatom magamba ismerős, fanyar illatát.

Ez is egyfajta purgatórium volt, éppúgy, mint a türelmetlen várakozás, de valami másfajta. Most nem állt meg az idő, de attól még ugyanolyan fájdalmas volt. Nem tudtam nevet adni ennek a fájdalomnak. Nem nevezhettem szerelmi bánatnak, hiszen nem voltunk szerelmesek egymásba, mégis olyan érzés volt, mintha a gyomrom helyén valaki hatalmas lyukat ütött volna, amit a barátaim vagy a tanulás képtelen volt betölteni.

Nem beszélhettem meg az érzéseimet senkivel, és úgy kellett tennem, mintha minden rendben lenne. Tovább kellett csinálnom a napjaimat a szívfájdalom minden jele nélkül, de az életem sivárnak tűnt nélküle. Mintha minden szín kiveszett volna a világból. Ha eddig azt is hittem, hogy a Dracóval töltött idő csak megnehezítette az életemet, rá kellett ébrednem, hogy mekkorát tévedtem.

A viszonyunk volt az, ami életben tartott az elmúlt hónapokban. Draco hatással volt az életemre, a személyiségemre, de ez csak még veszélyesebbé tette, mert rájöttem, hogy mennyire könnyedén belé tudnék szeretni. Talán jobb, hogy még most elengedtük egymást, mielőtt túl sok veszítenivalónk lett volna.

Mire ismét eljött a hétvége, halálosan elfáradtam a jókedv folyamatos színlelésében. Szerencsére szombat délután Harry és Ginny kviddicsedzésen voltak, így végre egyedül lehettem egy kicsit, és kisírhattam magam. Nyomorultul éreztem magam, de nem változtathattam meg a döntésemet. Bárhogy is éreztem Draco Malfoy iránt, az nem változtatott azon a tényen, hogy halálfaló, így az elveimmel összeegyeztethetetlen volt, hogy bármi legyen köztünk.

Hat órára eléggé összeszedtem magam, hogy lemenjek vacsorázni. Gondoskodtam róla, hogy néhány ügyes bűbájjal a sírás minden nyomát eltüntessem az arcomról. A nagyterembe érve gondosan ügyeltem, hogy még véletlenül se nézzek a Mardekár asztala felé, és a többi asztalnak hátat fordítva helyet foglaltam Ginnyvel szemben.

– Hogy ment az edzés? – kérdeztem könnyednek szánt hangon. Ginny elfintorodott.

– Nem túl jól – felelte, miközben megvető pillantást vetett az asztal túlsó vége felé. – McLaggen szó szerint elviselhetetlen. Ha lenne más jelölt, Harry szerintem már kivágta volna a csapatból.

– Miért? – értetlenkedtem.

– Mindenkit kritizál, és jobban tudja, hogy kéne játszanunk – forgatta a szemét. – Megkaptam tőle, hogy lomha vagyok, mint egy szemiflázs. Szerintem azt sem tudja, mi az...

Rosszkedvűen turkálta az ételt.

– Harry mit mond?

– Próbál optimista lenni, de tényleg elég pocsékak voltunk ma – ismerte be. – Utálom kimondani, de igaza volt McLaggennek, mert tényleg nem vagyok formában, de pont ma jött meg....

Elsápadtam. A gyomrom hirtelen visszatért a helyére, és heves táncba kezdett. Ginny még folytatta a kviddicscsapat teljesítményéről szóló monológját, de szavai csak tompa zümmögésként értek el a fülemhez.