Felix nagyon szeretett a sarkon lévő új cukrászdába járni. Ez persze főleg a minden kedden és pénteken ott lévő szőke aranyos srácnak volt köszönhető. És persze a brownie sem volt rossz.
A szőke srác mindig egy szelet epres sajttortát evett, és Felix többször is észrevette, hogy figyeli őt. Ilyenkor mindig elkapta a fejét, merthogy ő is figyelte a srácot.
Azt kívánta bárcsak lenne elég bátorsága ahhoz, hogy legalább megkérdezze a nevét. Aztán elkérné a telefonszámát, pár nap múlva elhívná randizni, aztán két éven belül összeházasodnának, majd lenne két gyerekük, egy kislány és egy kisfiú, meg persze egy macska, olyan nagy fehér szőrű. Felix sóhajtva megcsóválta a fejét. Megint elkalandozott. Ideje volt iskolába indulnia, és bár egyáltalán nem volt hozzá kedve, már csak a három esedékes dolgozott miatt sem, mégis legalább az tartotta benne a lelket, hogy tudta kedd van, ami azt jelenti, hogy délután láthatja a srácot.
A tervei viszont nem úgy alakultak ahogy ő azt eltervezte.
Az utolsó órája után a tanára behívta magához, és Felix hiába ismételgette, hogy neki dolga van, és nagyon kéne sietnie, a középkorú nő csak magyarázott, magyarázott és magyarázott. Arról, hogy Felix jegyei az utóbbi időben romlanak, arról, hogy tűrhetetlen, az órákon való alvása, és arról, hogy az iskola értékrendjébe nem fér bele, hogy egy fiú szoknyában jelenjen meg.
Felix bólogatott, hümmögött, dobolt a lábával, és közben folyamatosan a faliórát figyelte.
- Miss Kim, nekem tényleg mennem kell. - mondta Felix tíz percen belül talán harmadszorra, de a nőt abszolút hidegen hagyta.
Ahelyett, hogy odafigyelt volna Felix-re, felhozta, hogy a fiú egyáltalán nem figyel órákon, és ezt már több tanára is jelezte. Sőt, megfenyegette, ha ez így megy tovább muszáj lesz beszélnie a szüleivel.
- Hát persze Miss Kim. - motyogta Felix, majd hátat fordított és kiment a teremből.
- Most meg hova mész? Még nem fejeztem be! - kiabált utána a tanárnő. - Hálátlan generáció... - horkant fel, és elkezdte összepakolni a cuccait.
Felix olyan sietősen futott, hogy ha azt a tesi tanára meglátta volna, biztosan vissza vonta volna a felmentését.
Lihegett, izzadt, és fájt a bokája mikor megérkezett a cukrászdába. Kinyitotta az ajtót, és azt hajtogatta magában, hogy 'legyen itt, könyörgöm legyen itt'.
Ekkor viszont, valaki nekiütközött, aminek hatására Felix seggre esett.
- Nagyon sajnálom. - mondta az elkövető, akinek meglepően selymes és kedves hangja volt.
- Nincs semmi baj. - válaszolt Felix, és megfogta a fiú kezét, de mikor felállt, és meglátta, hogy kivel áll szemben, azonnal megszeppenten visszahuppant a földre.
- Hé, minden rendben? - döntötte oldalra a fejét a szőke srác.
- P-persze. - dadogta Felix, és ezúttal segítség nélkül felállt. - Felix vagyok. - mutatkozott be.
- Jisung. Han Jisung. - mosolygott a fiú.
Itt volt előtte teljes egészében a szőke srác akit már fél éve heti két alkalommal bámult erősen, és beszélgettek. Tényleg beszélgettek.
- Már mész el? - kérdezte Felix, próbálva leplezni a hangjában megbúvó idegességet és csalódottságot.
- Terveztem. - mondta Jisung. - Nem volt itt amiért jöttem.
- De én látok a kirakatban sajttortát. - pislogott Felix.
- Én miattad járok ide butus. - nevetett fel Jisung. - Te nem voltál itt.
- K-komolyan? Miattam jársz ide? - pirult el Felix, mire Jisung bólintott. - A-akkor itt maradsz még egy kicsit? És ülünk egy asztalhoz?
- Hát persze. - vigyorgott Jisung szélesen, majd egy ablak melletti asztalhoz sétált és kihúzta a széket Felix-nek.
Több mint egy órát eltöltöttek ott és csak akkor távoztak, mikor a pincér már elkezdte felrakosgatni a székeket.
- Hé Lix. - szólt utána Jisung miután már elbúcsúztak.
- Hm? - fordult hátra Felix kíváncsian.
- Kapd el! - dobott felé Jisung egy összegyűrt papírt.
Felix elkapta, majd kinyitotta és tátva maradt a szája attól amit benne látott. Egy telefonszám. Sőt, nem is akármilyen telefonszám. Han Jisung telefonszáma.
Vége
