Jade úgy kipattant 9kor az ágyból, mint a szikra a kályhából.
Szemei majd kiugrottak a helyéről, amilyen hevesen kelt fel. Az álmából csak arra emlékszik, hogy egyfolytában ugyanazt a mondatot ismételgette: Nem vagyok bolond.
Lehet, hogy mégis az vagy Jade. Álmában nem látott senkit, se saját magát, se Liamet, se Yenniferéket, se a halott húgát, se sírban nyugvó szüleit. Csak üresség volt. Üresség, teljes üresség, teljes homály.
Szemeit megdörzsölte, majd ingatag lábain egyensúlyozva meglódult az ablak felé, ami a tetőerkélyre vezette. Ott találkozott először Liammel. Liammel akivel most mindent maga után fog hagyni.
Mielőtt még csak úgy otthagyta volna Sebastiant és Yenn-t írt nekik egy kis röpke cédulát:
Nagyon sajnálom, ígérem nem lesz gond. - J
Oh Jade. Milyen sokat hallottad már azt, hogy sajnálom vagy, hogy nem lesz gond.
Ugyanazt csinálod mint ők. Egy "sajnálom" sosem lesz elég. Ez olyan mintha valaki beléd szúrna egy kést és miközben kihúzza azt mondja: Sajnálom...Nem lesz gond.
Vicces mi?
Jade már a tetőperemen járt, amikor megpillantotta a fiút, aki már ott várt rá. Ott lógatta le a lábát az erkélyről. Pontosan mint amikor elsőnek találkoztak.
Hátrafordult. Valószínűleg jók a megérzései és érzékeli, ha valaki bámulja vagy mögötte van.
Érdekes. Bár ezt úgy mondja, mintha ő nem tudná ugyanezt.
YOU ARE READING
NERVONA
Fantasyᥲrᥲᥒᥡk᥆r᥆ᥒᥲ́k, kᥙᥣᥴs᥆k ᥱ́s ᥆̈ssᤁᥱ𝗍᥆̈r𝗍 sᤁ᰻́᥎ᥱk. • • • • • • • • • • 𝐇𝐚 𝐞𝐳𝐭 𝐦𝐨𝐬𝐭 𝐨𝐥𝐯𝐚𝐬𝐨𝐝 𝐚𝐤𝐤𝐨𝐫, 𝐫𝐞𝐦𝐞́𝐥𝐞𝐦 𝐭𝐞𝐭𝐬𝐳𝐞𝐧𝐢 𝐟𝐨𝐠 𝐚 𝐧𝐨𝐯𝐞𝐥𝐥𝐚! 𝐊𝐞́𝐫𝐥𝐞𝐤 𝐯𝐨𝐭𝐞-𝐨𝐥𝐣𝐚𝐭𝐨𝐤, 𝐞́𝐬 𝐧𝐲𝐮𝐠𝐨𝐝𝐭𝐚𝐧 𝐢́𝐫𝐣�...
