NERVONA

5. Fejezet

Második nap. Hurrá. Eddig magántanuló voltam, de mostmár rendes iskolába kell járnom. Csodálkoztam is volna, ha Yenniferék megengedték volna, hogy otthonról tanuljak.
"Tök muris lesz, ne aggódj!"
"Majd jó sok barátot szerzel!"
"Élvezni fogod"

Aha, nem. A generációnk undorító. Mindenkit basztatnak aki más, vagy csak más akar lenni.
Még azokat is akik normálisak és nem zavarnak sok vizet.
Már fel vagyok rá készülve, hogy ki leszek közösítve, nem mintha nagyon izgatna.
Nincsenek tankönyveim se, szóval már az elején balfaszkodni fogok.

Fekete vállnélküli hosszú ujjú pólót veszek fel, szürke cargo nadrággal. Kedvenc régi adidas cipőmet húzom fel, majd egy sötétbarna táskát fogok meg. Megteszi.
Az öltözködésem miatt mindig másnak hittek.

Nem nagyon izgat ez az első nap dolog, de Sebastianékat annál inkább. Nem is tudom, nagyon élik most ezt, hogy van egy kiskorú a házban akiről "gondoskodhatnak". Én nem nagyon élem mit ne mondjak.

A tükörbe nézek. Undorodok magamtól.
Lesétálok a lépcsőn, ahol reggeli vár, de egyszerűen nem bírok enni.
Gyorsan kisprintelek az ajtón úgy, hogy senki se vegyen észre.
A kicsit ködös, de nap sütötte utcákon megyek mikor valaki mellém szegődik. Ő az.

- Nem félsz itt egyedül sétálni? - kérdezi Liam, nevetve.
- Miért, kéne? - erre már nem kapok választ, csak mosolyogva csóválja a fejét.

- Egyáltalán tudod, hogy merre kell menni?
- Őszintén? Nem annyira.
- Akkor miért indultál el egyedül?
- Tudod vártam, hogy jöjjön egy szőke herceg fehér lovon, hogy eligazítson. - mondom szarkasztikusan.
- Hát lovam ugyan nincs, de szőkének szőke vagyok. - nevet.

Az út többi része csendben telik, majd megérkezünk az iskolához. Gyomorgörcs tör rám. Nem nagyon szoktam meg az ilyet.