Az üveggömbbe zárt titok

Huszadik fejezet - Emlékezz, hercegnő!

Belekapott a hajamba a szél, a szoknyám meglibbent. Erősen rámarkoltam a láncra, nem engedhettem el. Még nem. Majd akkor, ha magasabbra jutok. Úgy jobb lesz.

Kinyújtottam a lábam, előre süvítettem, majd magam alá húztam. Egyre magasabbra jutottam, a szívem a torkomban dobogott.

– Emese! Elég! Ne hajtsd magad jobban! – A fülembe süvítő szél tompította anya hangját. Úgy tettem, mintha nem is hallottam volna.

Még egyszer előre, aztán hátra, és... Ugrás!

Torkom szakadtából sikítottam, az egész játszótér belezengett. A talpam a homokba süppedt, meginogtam, de nem estem el!

– Emese! – Anya azonnal ott termett, megragadta a vállam. – Minden rendben van? Nem ütötted meg magad? – Aggodalmas tekintettel végigmért. Tudtam, hogy zúzódásokat és horzsolásokat keres rajtam. – Soha többé ne csinálj ilyen butaságot! Veszélyes! Meg is sérülhettél volna! Jaj, nézd meg! Homok ment a szandálodba! A zoknid is olyan lett. Jobb lesz, ha hazamegyünk.

Anya tenyerébe csúsztattam a kezem, fölpillantottam rá. Bűntudatom volt, amiért úgy ráijesztettem. Szerettem volna kiengesztelni.

Láttam egy pitypangot az út szélén. Ha leszakítanám, és neki ajándékoznám, biztos felvidulna. De túl messze volt, nem értem el. Anya kezét pedig nem mertem elengedni, akkor újra megharagudott volna.

A pitypang váratlanul növekedésnek indult. Felénk tekeredett. Anya megtorpant, kérdő tekintettel nézett le rám.

Fölnevettem.

– Tudod, hogy nem szabad a nyílt utcán varázsolni! Bárki megláthat!

– De szép, ugye? – Leszakítottam a pitypangot, mire a sárga szirmok egy szempillantás alatt gyémántként szikrázó bóbitává alakultak. Üvegszárnyú pillangókat képzeltem a helyükre. Csak rá kellett fújnom, és máris azzá váltak. Szárnyra kaptak, tovaszálltak.

– Óvatosabbnak kell lenned! Nem akarom, hogy bajod essen. – Anya leguggolt, magához ölelt. Puha volt a pulcsija, és kellemesen meleg. Mélyen beszívtam a parfümjének virágillatát. Biztonságban éreztem magam. Ha anya velem van, nem eshet bajom.

Amikor hazaértünk, még az ajtóban le kellett vetnem a szandálomat, meg a zoknimat. Tényleg nagyon piszkos lett. Egy kisebb homokdombot hagytam magam mögött, amikor anya elküldött kezet mosni.

– Alaposan, szappannal – kiáltotta utánam, pedig tudtam, hogyan kell.

Beléptem a fürdőbe, a csap alá tartottam a kezem. Víz helyett azonban hópelyhek szállingóztak ki belőle. Máskor is csinált már furcsaságot, egyszer például eperillatú, rózsaszín buborékokat eregetett, máskor pedig csak narancslevet volt hajlandó engedni, azt is csak akkor, ha szépen kértük, de ez a havas varázs mindegyiken túltett. Kuncognom kellett attól, ahogy a pelyhek a tenyeremet csiklandozták.

Zongoraszó ütötte meg a fülem, mozdulatlanná dermedtem. Mintha az is a csapból tört volna elő. Ráadásul ismerősnek tűnt a dallam, libabőrös lett tőle a karom.

– Kicsim! Tálaltam a süteményt! – Anya kiáltása szakított ki a bűvöletből, összerezzentem a hangjára.

Elnémult a zene, eltűntek a hópelyhek.

Elzártam a csapot, majd újra megnyitottam. Ezúttal víz folyt. Csalódottan sóhajtottam, szerettem volna tovább hallgatni a zenét.

Mire az étkezőbe értem, már apa is ott ült az asztalnál. Még viselte a varázskesztyűjét, ami azt jelentette, csak nemrég ért haza a munkából.