Az üveggömbbe zárt titok

Tizennegyedik fejezet - Randi vagy nem randi, ez itt a kérdés?

Úgy ültünk a télikertben, mintha mindannyian némasági fogadalmat tettünk volna. Nixi a függőfotelben ejtőzött, Gent egyedül elfoglalta a háromszemélyes rattan ülőgarnitúrát, Máté az egyik, én a másik fotelben gubbasztottunk. Elfeküdte a haját. A bal oldalán laposabb volt, a feje tetején meg égnek álltak gesztenyebarna tincsei. A gondolataiba temetkezve bámult kifelé a télikert ajtaján, miközben a feketekávéját kortyolgatta.

Ramatyul voltam, és erről nemcsak a másnaposság tehetett.

Ha Nixi nem parancsol rám, hogy vonszoljam le hozzájuk a seggem, biztosan visszamásztam volna az ágyba, hogy párnákba és takarókba temetkezve várjam a megváltást. Minél többet agyaltam rajta, annál cikibbnek éreztem ezt az egész helyzetet. Rámozdultam Mátéra. Az is lehet, hogy lefeküdtem vele. Mégis mi a fenét gondoltam?

Nagyot sóhajtottam, és a saját bögrémre pillantottam. Varázslattal készült tejhab ide vagy oda, hozzá sem nyúltam. Újra felkavarodott a gyomrom. Extrém óvatosan hátradőltem, megpróbáltam olyan pózt találni, amiben egy fokkal elviselhetőbb a másnaposság.

Gent bezzeg kipihentnek tűnt, mint akinek meg sem kottyant az előző éjszaka. Már nem viselte a menyasszonyi ruhát, és az összefűzött, foszforeszkáló lánc is eltűnt a nyakából. A sörényén táncot járt a napfény, miközben átszellemült vigyorral röptette a szájába egymás után a mini pillecukrokat. Ő sem vette a fáradtságot, hogy megmagyarázza, miként került az ágy végébe, nekem meg már a gondolattól is égett a fejem, hogy rákérdezzek.

– Szóval Máté! – Nixi törte meg a csöndet. A tekintete felém rebbent, majd vissza Mátéra. – Szexeltetek Emesével tegnap este, vagy sem?

Máté félrenyelte a kávéját. Úgy köhögött, hogy azt hittem, menten megfullad, még a feje is lilulni kezdett. A bögréjéből kilöttyent a maradék, jó nagy foltot ejtett az ingjén.

Gent szélesen elvigyorodott.

– Remélem, védekeztetek! Különben pár hónapon belül kibővül a mi kis csapatunk. Hívhatnánk Gömbi bébinek. Jaj, Nixi! Képzeld csak el, te lehetnél a tündérkeresztanya!

– Honnan... – Máté hangja elcsuklott, a szája elé kapta a kezét, megint köhögött. – Honnan veszed ezt a marhaságot? – nyögte.

– Emese ágyában feküdtél. Meztelenül. Szerintem nem kell nagy logika ahhoz, hogy ki lehessen következtetni, mit történhetett.

– Dehogy! Mi nem... Emese! Mondd meg neki!

Ahogy magamon éreztem Máté pillantását, vér szökött az arcomba.

– Volt rajtam nadrág! – szögezte le valamivel higgadtabban, amikor látta, hogy nem fogok megszólalni. – Az ingemet meg azért könyörögte le rólam, mert állítása szerint piszkos volt.

És akkor beugrott! Tényleg így volt! Arra is emlékeztem, hogy megpróbáltam kigombolni a nadrágját, de nem engedte. Eltolta a kezem. Hiába mondtam, hogy olajfoltos az ülepe, kijelentette, hogy a nadrág marad, vagy alhatok egyedül.

– Az Árnymágus miatt volt az egész – suttogtam magam elé döbbenten, aztán Nixire pillantottam. – Nem tudtam elaludni, mert féltem... Az Árnymágustól. Ezért hívtam a szobámba Mátét!

– Meg engem... – szólalt meg Gent. – Amikor Máté elaludt.

– Á, akkor ezt próbáltad nekem is elmondani! – Nixi arcára felismerés költözött. – Csak a lényeg elveszett a „felnőtt vagyok, és azt teszek, amit akarok", meg a „ha anyukám megtudja, hogy egy 'talan srác van az ágyamban, kinyír" között.

Máté felé kaptam a tekintetem.

– Nem, mintha bármi baj lenne a 'talanokkal... – védekeztem azonnal. – Csak... tudod a szüleim... – Baromi zavaró volt, hogy Mátét láthatóan jobban érdekelte az ingjén éktelenkedő folt, és az, hogy egy papírzsebkendővel megpróbálja eltüntetni, mint az én magyarázkodásom. Mindegy... – motyogtam.