Az üveggömbbe zárt titok

Tizennyolcadik fejezet - Az átok sújtotta

Máté Adélt figyelte. Nem akartam megfejteni az arcára kiülő érzelmeket, túlságosan fájt volna, inkább elfordultam. Szorított a mellkasom, és megint vészesen közel sodródtam a síráshoz.

A tervem, hogy átbeszéljük a dolgokat, és kibékülünk, végérvényesen füstbe ment.

– Hé, baromarc! – kiáltott oda Áronnak Gent, mire fölkaptam a fejem.

Áron nem reagált. Odahajolt Adélhoz, súgott neki valamit, mire mindketten felnevettek, és helyet foglaltak az egyik asztalnál. A legkevésbé sem feszélyezte őket a jelenlétünk.

– Ez... egy emlékkép – döbbentem rá. Máté emlékképe.

Fejbe kólintott a felismerés, meg kellett kapaszkodnom az asztalban, hogy talpon tudjak maradni.

Ezek ketten tervelték ki az egészet! Adélban nyilvánvalóan maradtak tüskék a szakítás után, és bosszút akart állni Mátén. Áron pedig segített neki. Lehet, hogy Adél is mágus. Hát persze, biztosan az! Ezért ismerik egymást. Testvérek, régi ismerősök, mit tudom én, akár még szeretők is lehetnek!

Máté odakint azt mondta, az ő hibájából kerültünk ide, vagyis azért, mert Adél bosszút akart állni rajta, és ebbe valahogy mi is belekeveredtünk. Talán, mert utólag felébredt Áron lelkiismerete, vagy Mátét kerestetni kezdte a családja, és ezek ketten aggódni kezdtek, hogy kitudódik, mit tettek.

De ha tényleg az ő mágiájuk tart minket fogva, akkor ez nem lehet Szilágyi gömb, csak valami gyenge másolat. Bia többször is kihangsúlyozta, hogy az eredetiken nem fog semmiféle külső varázs.

Reccsenés rázta meg az épületet, megugrottam ijedtemben.

– Az Árnymágus – kiáltotta Gent.

Minden oldalról füst tódult be a helyiségbe. A tüdőmben rekedt a levegő.

A szívem irtózatos ütemre kapcsolt.

– Húzzunk innen! – Nixi megmarkolta a karomat, és abban a pillanatban eltűnt a talpam alól a talaj. Fogalmam sem volt, hova megyünk, csak azt reméltem, az Árnymágus nem lesz képes a nyomunkra bukkanni.

Képek villantak fel: Máté nappalija, Nixi barlanglakása, anyáék konyhája... Túl gyorsan történt, túl harsányak voltak a színek, megfájdult a szemem, inkább lehunytam. Mintha légörvénybe kerültünk volna, rongybabaként csapódtam ide-oda, rá kellett szorítanom Nixi kezére, nehogy elszakadjunk egymástól. Levegőt sem kaptam rendesen, elszédültem.

Sokszor ugrottam már emlékek között, viszonylag megszoktam az érzést, ez a mostani viszont más volt. Valami megváltozott. Nem tudtam, pontosan mi, de zsibbasztó félelem járta át a testem.

Talajt értünk, beleremegtek a csontjaim.

Fájdalom hasított a fejembe, lüktetett a szemem, zihálva próbáltam levegőhöz jutni. A többiek is rosszul festettek. Nixi arca hamuszürkévé vált, Máté a szájára szorította az öklét, úgy igyekezett leküzdeni a hányingerét, Gent rettenetesen köhögött.

Körbesandítottam.

Egy hatalmas teremben álltunk. A túlsó falon levő kandalló sötét, kitátott szájra emlékeztetett, ami mintha épp arra készült volna, hogy elnyeljen minket. Az ablakokat több helyen betörték, a fakeretük is megrongálódott. A falakról mállott a vakolat, a parkettát félig felszedték. A repedezett mennyezetről rozettával körbeszorított súlyos, aranyozott csillár csüngött, csak remélni mertem, hogy nem szakad a nyakunkba. Átható penészszag ülte meg a levegőt. A helyiség üresen állt, egyetlen ponyvával letakart halmot leszámítva, ami alá nem szívesen pillantottam volna be.