2020-ban nem bírtam tovább, és felvettem az párommal a kapcsolatot e-mailben. Hosszasan beszélgettünk, majd 2022 február 17-én felmondtam a munkahelyemen, majd visszaköltöztem hozzá.
Jelenleg nála lakok, munkát keresek, de hiába, mert sehova nem vesznek fel. Amióta Józsinál lakok, kettő munkahelyem volt. Az egyikről kirúgtak, mert a szerződés iránt érdeklődtem, a másikat én hagytam ott.
Sokszor teljesen el vagyok keseredve, tb-m nincs, így most nincs se orvosom, se gyógyszerem.
Néha teljesen fent vagyok, boldog (vagy csak izgatott? Ezt sose tudom), szinte repülök. De a következő pillanatban már lent vagyok a legmélyebb gödör alján, ami hideg és sötét. A legrosszabb, hogy hiába próbálok felkapaszkodni, a csúszós, nyálkás falakon visszacsúszva pillanatok alatt megint az árok legmélyén találom magam. Újra meg újra.
Körmeim már lekoptak a hiábavaló kapaszkodástól, reményem már fogytában van. Kétségbeesetten keresek kapaszkodókat, de közben félwk, hogy ragaszkodásommal csak elriasztok magamtól mindenkit. Félek, hogy előbb-utóbb mindenki elhagy, ha rájön a valódi életemre.
Persze ezt a párom nem tudja, akivel amúgy jól megvagyunk, szeretjük egymást. Egyszer még Olaszországban is voltunk (Velence), meg Harkányban, Siklóson. Meg a japán parkban. Meg régebben moziba. Sok szép dolog, de volt egy probléma: hogy mindezt szó szerint csak futó boldogságnak élem meg. Ilyen az életem. Pillanatokból áll.
Igazából nem szívesen panaszkodok senkinek.
Mindenkinek egy kiegyensúlyozott, nyugodt, néha már boldog énemet mutatja. De szinte senki nem tudja, hogy ez csak maszk. Egy olyan álarc, ami már teljesen hozzámnőtt. Úgy érzem, ha le kéne vennem, azzal lecsupaszítanám önmagam, így védtelenné és kiszolgáltatottá válnék. Ennek még a gondolata is szinte fizikai fájdalmat okoz nekem.
YOU ARE READING
🔞 Tükörbe nézve 🔞
Non-FictionSaját életem forgatókönyvét nem más írja, csakis én élem meg. Amit gondolok, érzek, élek, az nem másé. Az csakis az Enyém, és soha nem vehetik el tőlem!
