2017.október hatodikán befeküdtem a Budakeszin lévő pszichoterápiás kórházba, Tündérhegyre. Ott megérkezésemkor egy ötszáz kérdéses számítógépes tesztet kellett kitöltenem (MMPI), felvették az adatait, orvosi vizsgálat, majd kaptam egy szobát az A pavilonban (T1), ahol az egyes szobát kaptam közel az ajtóhoz.
Megismerkedtem a szobatársaimmal, megtudtam, hogy vannak bizonyos “keretek”, amiket be kell tartani. Kaptam egy “órarendet” is, ahol táblázatba foglalva szerepelt a foglalkozások neve, helye, és hogy ki tartja. Nekem heti kettő foglalkozásom volt, keddenként integrált mozgás-és táncterápia, csütörtökönként művészetterápia. Plusz hétfőnként kötelező nagycsoport. Heti kétszer fél óra egyéni beszélgetésem is volt a terapeutámmal. Olanzapint kaptam (az egyedüli gyógyszer, aminél éreztem pozitív hatást, csak hizlalt -hát igen, én meg a súlyfóbiám…), csoportokra jártam, szabadidejében írtam a naplómat, rajzoltam, sétáltam-fotóztam a közeli parkos erdőben (miután kértem egy kilépő papírt, hogy hová megyek, meddig maradok), olvastam, vagy épp az ott szerzett barátaimmal pingpongoztam.
Sajnáltam, amikor két hónap elteltével -december ötödikén- el kellett mennem. Akkor kaptam meg a borderline diagnózist. Sírtam, azt kívántam, bárcsak még évekig ott maradhattam volna. Vagy legalább még egy hónapot. Vagy egy hetet. Egy napot. Igazából a mai napig visszavágyok. Volt egy nagyon kedves barátnőm, aki pont akkor volt ott, mint én. Miután kijöttem onnan, sokat beszélgettünk messengeren napi szinten, de utána egyik napról a másikra megszüntette a fiókját, azóta se tudom elérni. Pont, mint a lányt, akiben én tartottam a lelket (az életet), de egyszer nem tudtam írni neki, és utólag tudtam meg a lány testvérétől, hogy öngyilkos lett. Ezért a mai napig bűntudatom van, pedig ez már körülbelül évekkel ezelőtt történt.
YOU ARE READING
🔞 Tükörbe nézve 🔞
Non-FictionSaját életem forgatókönyvét nem más írja, csakis én élem meg. Amit gondolok, érzek, élek, az nem másé. Az csakis az Enyém, és soha nem vehetik el tőlem!
